Vannak olyan feltörekvő országok, amelyek igen stabilak; ezek közé tartozik Argentína is – mondta 1998-ban, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) éves közgyűlésének díszvendégeként Carlos Menem akkori argentin elnök. A küldöttek, a bankelnökök és a nemzetközi pénzügyi szervezetek szakértői a brazil válság közepette kitörő lelkesedéssel fogadták a latin-amerikai politikus szavait.
ÁLLAMCSŐD. Négy évvel később kissé kínos felemlegetni Menem akkori országértékelését. A volt elnök és az IMF szerint 1998-ban még “sziklaszilárd pénzügyi helyzetű” Argentínának ma 142 milliárd dolláros a külső adóssága, és az ország 2001 decemberének végén a történelem egyik legnagyobb államcsődjét produkálta. A bizalmatlanság akkora, hogy a bankszámlákat be kellett fagyasztani, nehogy a tavalyi tőkemenekülés után még az országban ragadt 50 milliárd dollár is elszivárogjon. Az államkassza üres, a költségvetésben irdatlan lyukak tátongnak, a külföldi hitelezők (köztük az IMF) pedig hónapok óta alig állnak szóba az argentin politikusokkal. Buenos Aires egyre kétségbeesettebben sürgeti a tavaly decemberben befagyasztott, 22 milliárd dolláros IMF-hitel folyósítását – amiből mértékadó források szerint legfeljebb 10 milliárdra számíthat -, ám a nemzetközi pénzügyi szervezet képviselői még mindig keveslik a Duhalde-kormány reformintézkedéseit, így a pénzcsapok továbbra is zárva vannak.
Az argentin válsággal látványosan összeomlott a kilencvenes évek utolsó latin-amerikai sikertörténete. Az elmúlt évtizedet értékelő, 2001-es jelentésében még a kiegyensúlyozottságáról híres CEPAL (az ENSZ latin-amerikai és karibi gazdasági bizottsága) főtitkára is elismerte: a piacnyitások, a liberális gazdaságpolitika, az alacsony infláció erőltetése egyelőre nem hozták meg a kellő eredményt. A növekedés hullámzó volt, a válságokat nem tudták kivédeni, nem sikerült jelentősen csökkenteni a szegények arányát, s tovább növekedett a társadalmi egyenlőtlenség.
Argentínában az elmúlt tíz év vegyes bizonyítványa kapcsán élénk egymásra mutogatás zajlik: a társadalom nagy része a globalizációt, a külföldi tőkét és persze az IMF-et kiáltja ki bűnbaknak, a külföld pedig egyöntetűen a kormányokat hibáztatja, amiért nem hajtották végre a-tól z-ig az előírt receptet. A két tűz közé szorult helyi kormányok felváltva hol korrupt elődeiket, hol a dogmatikus valutaalapot vagy a külföldi karvalytőkét okolják a nehézségek miatt.
Pedig pusztán a számok tükrében sokáig nem is volt olyan rossz a helyzet Latin-Amerikában. Az elmúlt évtizedben a térségben a gazdaság a világgazdasági átlagot (évi 2,4 százalék) meghaladva, átlagosan 3,2 százalékkal növekedett. Ezzel messze megelőzte a csupán 2,2 százalékot produkáló fejlett világot, és különösen a 3,6 százalékkal visszaeső Kelet-Európát. A piacok gyors megnyitásának köszönhetően 1990 és 1999 között 86 milliárd dollárnyi külföldi tőke érkezett a térségbe, ami az éves GDP 3 százaléka (a szegényebb uniós tagállamok kapnak ennyit Brüsszeltől, Magyarországnak ekkora tőkeinjekcióra egyelőre esélye sincs). Egy számjegyűre sikerült lefaragni a korábban ezer százalékot is elérő inflációt, az adórendszer egyszerűsítésével nőttek az adóbevételek, s mérséklődött a költségvetés korábbi krónikus hiánya.
Az érem másik oldala, hogy az elmúlt tíz évben nőtt a szegénység és az egyenlőtlenség. A kilencvenes évek végén – a brazil, majd az argentin válság következtében – Latin-Amerikában 20 millió ember került a szegénységi küszöb alá. A korábban viszonylag kiegyensúlyozott társadalmi szerkezetű Argentínában ma harmincszoros a különbség a népesség legszegényebb és leggazdagabb 10 százaléka között, ami messze meghaladja a hasonló nyugat-európai vagy akár észak-amerikai mutatókat. A hajdan a térség leggazdagabb és legnagyobb esélyegyenlőséget biztosító országában a válság hatására a statisztikák szerint napi 2 ezer ember kerül a szegénységi küszöb alá.
ÚJ MODELL. Az egykor a piacliberalizációban élen járó argentinok most az “új modell” legharciasabb követelői. “A kilencvenes évek nem egyszerűen elveszett, hanem perverz évtized volt. Sajnos az évtized elejének eufórikus hangulata már nem hozható vissza, mert megrendült a bizalom a demokráciában és a liberális piacgazdaságban is. Nincs mese, új modellt kell keresni az egész térségnek” – állítja Juan Belikov, a Buenos Aires-i külügyi tanács (CARI) munkatársa.
Ez azonban nem olyan egyszerű. “A hatvanas-hetvenes években Latin-Amerikának legalább voltak saját intellektuális fejlődési kísérletei, de mára ezek is eltűntek. Mindenki elfogadta, hogy a neoliberális modell az egyetlen lehetőség, és ezt komolyan nem is merték megkérdőjelezni” – érvel a baloldali Dante Avaro, az UCES egyetem közgazdaság- és politológia-professzora. Jobb megoldást egyelőre ő sem tud, legfeljebb ennyit mond: az állam szerepét meg kell erősíteni, mert csak ez biztosíthatja a térségben nélkülözhetetlen újraelosztást. Az már a sors iróniája, hogy Argentína éppen az állam túlköltekezésének, a szövetségi kormányzatok túlburjánzásának következtében jelentett csődöt. Míg egyesek a neoliberális gazdaságpolitikára esküsznek, addig Avaro visszahozná az iparpolitikát, mert “mi lesz egy országból, amely nem termel semmit?”
HARCBAN A MAFFIÁVAL. Valami ilyesmit szeretne Duhalde elnök is, aki az ipari szektor képviselőivel kötött nemrég szövetséget. Hasonlóan vélekedik Belikov, aki nemzetközi magyarázattal is szolgál: szeptember 11-e után világszerte újra kell definiálni az állam szerepét. A társadalomból kirekesztettekből építkező terrorista, maffiózó vagy kábítószer-kereskedő csoportok ellen ugyanis csak egy erős állam veheti fel a harcot.
Az “új modell” éppen az állam szerepének megerősítése és a részleges piacvédelem lehet – legalábbis a térség populista politikusai, a venezuelai Hugo Chávez, a perui Alejandro Toledo és legújabban Eduardo Duhalde argentin elnök is ezt állítják. A mértékadóbb elemzők azonban úgy látják: ez nem járható út, mert Latin-Amerika már nem szakadhat ki az erősen integrálódott világgazdaságból; a protekcionizmussal, a bezárkózással a térség ismét csak veszítene.
Az argentin válságból azonban az egész térségre vonatkozóan le lehet vonni bizonyos tanulságokat. Elsőként mindjárt azt, hogy miképp a tangóhoz, a válsághoz is egyszerre két szereplőre volt szükség: a társadalmat túlzott elvárásokba ringató, túlköltekező kormányra és a tanaikhoz, gyógymódjaikhoz gyakran dogmatikusan ragaszkodó nemzetközi tanácsadókra.
A világgazdasági nyitás egyik nagy előnye Argentína számára az export fellendülése lett volna. Elméletileg, az olcsóbb munkabéreknek köszönhetően, a kivitel dinamikusan nőhetett volna, számos új munkahelyet lehetett volna létrehozni, ami fokozatosan felszívta volna a munkanélkülieket.
De valójában mi történt? A kivitel ugyan valóban nőtt csaknem 8 százalékkal, csakhogy eközben a bevitel 12 százalékkal lett nagyobb. Ennek oka főként a túlértékelt valuta volt: a nyolcvanas évek hiperinflációjától rettegve ugyanis a legtöbb ország rögzítette a valuta árfolyamát (általában a dollárhoz), amely fokozatosan erősödött. Az export az emelkedő bérköltségek miatt versenyképtelen lett, míg az olcsó importcikkek fokozatosan tönkretették a belső termelést is. Argentína esetében a helyzetet súlyosbította, hogy az exportnak itt nem is igen voltak hagyományai. “Az argentin vállalkozó számára a külföldi piacok hagyományosan túl bonyolultak, így nem csoda, ha csupán a GDP 10 százaléka származik a kivitelből. Mostantól ezen is változtatni kell, mert csak ez lehet a jövő útja” – mutat rá Daniel Polski, az argentin külügyminisztérium helyettes államtitkára. Mexikó kivételével egyébként az egész térségben átlagban csupán 20 százalék az export aránya a bruttó nemzeti termékben, miközben a nyitott gazdaságokban, például a magyarban is, ez az arány több mint 60 százalékos.
A latin-amerikai stabilizációs program Achilles-sarka az árfolyam-politika volt: a térségbeli országok többsége már az évtized végén váltott, és – vállalva némi inflációs veszélyt – a szabadon lebegtetett valutát választotta. Argentína, vesztére, a végsőkig kitartott: a Los Angeles Timesban tavaly augusztusban nem más biztatta erre az országot, mint az IMF szóvivője. De ragaszkodott szellemi gyermekéhez Domingo Cavallo argentin pénzügyminiszter is, aki szemet vetett az elnöki posztra, és presztízs okokból nem volt hajlandó elismerni: eljárt az idő a rögzített árfolyam fölött. (Cavallóra rájár a rúd, nemcsak a pénzpolitikájától, hanem a szabadságától is búcsúzni kényszerült: illegális horvátországi fegyverszállítások vádjával tartják előzetes letartóztatásban.)
TÚLZOTT ÖNBIZALOM. Ha a felelősöket kutatjuk, akkor az árfolyam-politika “eltolását” részben még az IMF-re lehet fogni, de a nyakló nélküli költekezés már egyértelműen az egymást váltó helyi kormányok számlájára írható. Miközben a belső megtakarítások a térségben mindössze 1 százalékkal növekedtek az elmúlt évtizedben, a külföldi tőke beáramlása és a túlértékelt valuta “eldorádói” állapotokat teremtett, s a nyolcvanas évek hiperinflációja után mindenki – állami és egyéni szinten egyaránt – vadul költekezni kezdett. Az argentin kormány ahelyett, hogy gátat szabott volna a pénzszórásnak, még növelte is a társadalom önbizalmát: Menem exelnök azt vizionálta, hogy Argentína a harmadik világból egyenesen a legfejlettebbek közé katapultálja magát.
“Pedig az évtized jól indult, rengeteg pénz áramlott az országba, s ha ezt megfelelően befektetik, akkor talán nem tartanánk ott, ahol ma” – mondja Avaro. De mi történt? A privatizációból befolyt pénzből elkezdték az importot finanszírozni, hiszen a túlértékelt peso miatt minden külföldi termék olcsóbbnak tűnt. Ez pedig tönkretette a belső termelő szektorokat. Egyedül a bankok jártak jól, mert egyrészt hiteleztek az importőröknek a külföldi termékek bevitelére, másrészt azoknak is, akik ezeket el akarták fogyasztani.
“A kelet-európaiak nagyon szerencsések, hogy van egy Európai Unió, amihez csatlakozhatnak – mutat rá Belikov -, ez ugyanis megszab egy bizonyos fejlődési irányt, és perspektívát nyújt a nehezebb évek alatt is. Nálunk ilyesmi lehetett volna az Amerikai Szabadkereskedelmi Szervezet, a NAFTA, de az óriási gazdasági különbségek miatt – gondoljunk mondjuk az Egyesült Államokra és Nicaraguára egy gazdasági szervezetben – ez nem lehetett több utópiánál.”
Új modell egyelőre nincs, csak elkeseredettség és kritika. De olykor azért akadnak pozitív jelek is: a sokat bírált korrupcióból, úgy tűnik, elege lett az argentin társadalomnak. Már van rá példa, hogy egy korrupcióval vádolt politikust kikergetett az étteremből a népharag (régebben az emberek legfeljebb autogramot kérni mentek oda hozzá). Ez jól jel, mert egyfajta társadalmi kirekesztést jelent: errefelé ezt sokkal nehezebb elviselni, mint bármilyen másféle büntetést.
ELMARADT KIIGAZÍTÁS. John Williamson, a sokat kárhoztatott “washingtoni konszenzus”, vagyis a piacliberalizációs tervek atyja azt állítja: a nyitás, a költségvetési fegyelem, az inflációellenes politika és az általa megfogalmazott többi célkitűzés szükséges, de önmagában még nem elégséges a térség fejlődéséhez. A következő lépcsőfok, a kiigazítás még hátravan, ebből pedig a kormányok is kivehetik a részüket. Új modell és főleg pénz híján a haragot jobb félretenni, és megegyezésre törekedni: az együttműködés ugyanis éppen úgy érdeke a megtépázott tekintélyű IMF-nek, mint a pénzszűkében levő latin-amerikai kormányoknak. Kivéve talán Menem argentin exelnököt, aki a válság csúcspontján napi ezerdolláros mexikói szállodájából üzengetett haza, hogy mit is kellene tenni. Igaz, a számlát egy argentin vállalkozó állta, persze pusztán barátságból.
