A legjobb ingatlanok 2001

Kiemelkedően sok, 73 pályamű érkezett az idei felhívásra – a megfelelő szám tavaly 25 volt -, ami a Figyelő Építészeti Díj növekvő tekintélyét jelzi. A pályázat célja, hogy olyan épületeket állítson középpontba, amelyek funkcionális, esztétikai és üzleti igényeknek egyaránt megfelelnek. Mindemellett fontos szempont volt az is, hogy az épületek szellemi értéket képviseljenek, és harmonikusan illeszkedjenek környezetükbe.

Magyarországon az építőipar kiemelt fontosságú gazdasági ágazat, amely az utóbbi években a szezonális hatásokat leszámítva is számottevő gyarapodást mutatott. Bár országszerte a legtöbb építkezés a fővárosban valósul meg, a vidék apránként kezdi behozni lemaradását.

A szórakoztató, közművelődési, oktatási és egészségügyi célú épületek összesen 9 százalékot, az igazgatási épületek stabil 4-5 százalékot képviselnek az összes beruházásból. Ez utóbbit tekintve a kilencvenes évek óta tavaly először torpant meg a fejlődés: 2001-ben körülbelül 190 ezer négyzetméter összterületű irodát adtak át. Ez azzal magyarázható, hogy jelenleg a bérirodákra jellemző 80 százalék alatti kihasználtsági arány nagyobb megfontoltságra készteti a beruházókat.

Míg a kilencvenes évek elején, a bériroda-piac indulásakor alapvetően pénzügyi szempontok alapján döntöttek az ingatlanok vásárlásakor, a napjainkra jellemző túlkínálat miatt az építészeti minőség is egyre nagyobb szerepet játszik az értékesítésben.

Az ingatlanfejlesztési kategóriába benevezett projektek általános színvonala sajnos elmaradt a várttól, éppen ezért a zsűri úgy döntött, hogy csak egyetlen díjat ad ki. A Széchenyi Terv tízéves iparipark-fejlesztési programja – a szolgáltatások minőségének javítása mellett – előirányozza a parkok számának gyarapítását is. A terv szerint a 2001. szeptemberi 133-ról az évtized végére 250 ilyen létesítmény szolgálna országos, regionális vagy helyi célokat. Az ipari parkok számának növekedésével a jövőben talán több, építészeti szempontból is érdekes, új megoldásokkal leszünk gazdagabbak.

Kedvező folyamatokra utal a kulturális, egészségügyi és szabadidős létesítmények kategóriában induló pályázatok nagy száma és kiugróan magas színvonala. A legtöbb nevezést ebben a kategóriában regisztráltuk, ami jelzi a közösségi célú beruházások jelentőségének növekedését. Templomépítési reneszánsznak lehetünk tanúi, amit jól mutat, hogy a beadott 27 munkából 7 egyházi épület volt.

Az idén az elmúlt évekhez képest lényegesen színvonalasabb pályázatok között válogathatott a zsűri. A vidéki tervezők is jobban felfigyeltek a díjra, azonban még mindig érezhető, hogy jóval kevesebb komoly építészeti lehetőség, kisebb volumenű projekt tervezése adódik számunkra. A Figyelő Építészeti Díj harmadik kategóriájának bevezetésével arra akartuk a gazdasági szféra figyelmét felhívni, hogy a közcélú épületek is számottevően hozzájárulnak a gazdasági növekedéshez.

A Figyelő Építészeti Díj az egyetlen olyan építészeti díj Magyarországon, amelyet a magánszféra kezdeményezett és szervezett meg a legjelentősebb iparági szereplők bevonásával. Ezenkívül az építész alkotók elismerése szakmai kitüntetések, valamint egyéb állami díjak odaítélésével történik. Ezek általában azt sugallják, hogy az építészet mint értékteremtés elsősorban társadalmi-kulturális kontextusban működik, gazdasági értékteremtő szerepét egyedül a Figyelő Építészeti Díj hangsúlyozza.

Valójában az építészet olyan alkotó tevékenység, amelynek egyszerre sokféle – gyakran ellentmondó – szempontnak kell megfelelnie. Így a megvalósult épületek és fejlesztési projektek hosszú távra meghatározzák épített környezetünk működését és azokat a benyomásokat, amelyeket használatuk során ezekről szerzünk. Nehéz pontosan meghatározni, hogy ezek az impressziók milyen hatással is vannak ránk, de ma már – amikor egyre több közvetlen tapasztalattal, egyre differenciáltabban kezeljük ezeket a benyomásokat – pontosan meg tudjuk mondani, hogy ebben az épületben, ebben a térben, ebben a városrészben jó tartózkodni, élni, irodát fenntartani, ott viszont nem, ide szívesen és büszkén hívunk vendégeket, mert különleges, szép és kényelmes, oda azonban nem.

Egy épület, egy város vagy városrész évtizedekre – jobb esetben évszázadokra – készül, utódaink ezekről olvassák majd le, hogy mi mit láttunk, gondoltunk, éreztünk és hogyan éltünk. Így aztán mindenki, aki épít, felelősséggel tartozik, nem kisebb vagy más felelősséggel, mint amilyet gyermekeink jövője iránt érzünk. De ki mondja meg, hogy mi az, ami a leghitelesebben kifejezi mindazt, ami mi vagyunk?

Természetesen az építésben érdekelt összes fél, az egész csapat. De ezt a csapatot is valakinek irányítani kell, olyan felkészült tervezőnek, aki megfelelően művelt és képzett, képes az összes létező, jelenben gyökerező probléma megoldásának szintézisére, és ezen túl még valami mást is tud. Művész, aki a legkifinomultabb érzékenységgel ismeri fel a jelenségek pontos transzformációit, tudja, hogy milyen anyag, forma-, szín- és térkompozíció fejezi ki legtökéletesebben világunk lényegét, amelyben mi itt és most otthon vagyunk. Mindez a projekt pontos, hatékony és értő gazdasági irányítása, a megrendelő érzékenysége és igényessége nélkül természetesen soha nem valósulhat meg.

Az építtető felelőssége a rendkívüli alkotói képességek felismerése, a tervező kiválasztása, olyan csapatkapitány alkalmazása, aki valóban hosszú távon sikeressé teszi a befektetést. Az új csak így válhat valódi és maradandó értékké. Ha nem ez a cél, akkor tisztában kell lennünk annak következményeivel, hogy az építési tevékenység csak tengerparti homokvárépítés apály idején.