A szakszervezetek a gazdaság szükséges reformjának kerékkötői – mondja Silvio Berlusconi a múlt hét végi nagy római tömegtüntetés után. Az olasz miniszterelnök és a jóléti állam modernizálásáért felelős minisztere, Roberto Maroni ennek megfelelően a CGIL nevű legnagyobb szakszervezet kétmilliós római megmozdulása és az április 16-ára meghirdetett 8 órás általános sztrájk fenyegetése ellenére is kitartanak a munkaerőpiac liberalizálása mellett. A kiegyensúlyozott erőviszonyok és a felek hajthatatlansága a hetvenes-nyolcvanas évekbeli áldatlan állapotok visszatértével fenyegethet Olaszországban.
A mostani viták az 1970-ben elfogadott munkaügyi statútum 18. cikkelye körül dúlnak. Ez a törvény lehetetlenné teszi a 15 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatoknak, hogy “jogos indokok” nélkül (jogos indoknak számít a vállalat gazdasági csődhelyzete, a technológiai változás, vagy a munkavállaló fegyelmezetlensége) elbocsáthassák dolgozóikat. A kormány mostani tervei bizonyos kivételeket tennének a széles körű tilalom alól. Indoklás nélkül is felmondhatna az a munkaadó, amelyik korábban legálissá tette az addig általa alkalmazott feketemunkát, és az is, amelyik felvételek révén 15 fölé emeli foglalkoztatottjai számát. Ugyanez vonatkozna a délen működő vállalatok közül azokra, amelyek dolgozóikkal kötött munkaszerződéseiket meghatározott időtartamúról meghatározatlanra változtatnák. Ilyen esetekben a munkaadó anyagi kártérítés fejében megválhatna fölössé vált alkalmazottjaitól, vagy alkalmasabbra cserélhetné fel őket.
JÓZAN MEGFONTOLÁSOK. A változtatások láthatóan a legégetőbb olasz munkaerő-piaci gondokra, a feketemunka felszámolására, a foglalkoztatás és a déli növekedés fellendítésére keresik az ösztönzést. Az Európai Bizottság is a liberalizálásra szólította fel Olaszországot a Tanácsnak írt éves jelentésében. S amit Berlusconiék akarnak, az az unió legtöbb államában – s Itálián kívül valamennyi nagy országban – létező valóság: a munkaadók szinte mindenütt megválhatnak feleslegessé vált alkalmazottaiktól több-kevesebb kártérítés ellenében. (Svédország és Portugália a jelentősebb kivételek, ahol a bíróság a dolgozó visszavételére kötelezheti a vállalatot). A közgazdasági “józan ész” is a piaci rugalmasságot növelő liberális elképzelések elfogadását diktálná. “Ha a vállalatok nehézség esetén nem bocsáthatnak el senkit, akkor semmi nem ösztönzi őket arra, hogy jó helyzetben felvegyenek” – mondja Franco Modigliani, az olasz származású Nobel-díjas közgazdász. Ráadásul az olaszországi tapasztalatok is a munkaerő-piaci rugalmasság növelését indokolják. Az 1997-es “Treu-csomag” (amely Tiziano Treuról, a balközép Prodi-, DAlema-, és Amato-kormányok miniszteréről kapta nevét) által lehetővé tett új típusú munkaszerződések, a részmunkaidő és egyéb megoldások is nyilvánvalóan kedvező hatással voltak a gazdaságra, és 2000-ig ezek számítottak a munkanélküliség legfőbb ellenszerének.
Mindezek dacára, nem teljesen indokolatlan a szakszervezetek mostani éles szembenállása a rugalmasságot célzó további reformokkal. Jogos kérdés például, hogy a kormány miért a dolgozók “kivívott jogainak” megcsorbításával kezdi a gazdaság reformját. Olaszország az északibb európai országokhoz képest messze elmaradt a munkavállalók (és főleg a munkanélküliek) folyamatos továbbképzésének biztosításában, vagy az újrakezdési konstrukciók bevezetésében. A munkaerő-nyilvántartási és munkaközvetítési rendszer is bürokratikus, túlcentralizált, és képtelen követni a rugalmasan változó gazdaság igényeit. Ezek a területek ugyancsak szerepelnek abban a Fehér Könyvben, amelyet a kormány állított össze saját teendőiről. Miért nem ezzel kezdik? – kérdik a szakszervezetek, amivel aligha lépnek ki egy demokratikus ország demokratikus szakszervezetétől elvárható szerepkörből.
A kormány döntési módszerei sem tetszenek a szakszervezeteknek – egyébként az iparosok szervezeteinek sem. Berlusconi tudatosan elutasítja a “concertazione” régóta alkalmazott, megszokott és bevált módszerét, azt, hogy a fontosabb kérdésekben a teendők kidolgozásánál üljenek össze a kormány, a szakszervezetek és a munkavállalók képviselői a kölcsönös kompromisszumok kidolgozása céljából. “Mi azért vagyunk, hogy megváltoztassuk Olaszországot” – mondja Berlusconi, és a választásokon bebizonyosodott többségi bizalomra hivatkozva a concertazionét sokkal informálisabb társadalmi dialógussal kívánja felcserélni. A tetteknek az előzetes egyeztetés kárára történő hangoztatása, “a tett első, a szó második” filozófiájának olasz változata (eredetije) azonban nemcsak mélyen meggyökeresedett szervezeti érdekeket sért, hanem komoly gyanakvást is kivált Olaszországban.
A közelmúlt balközép kormányaitól a szakszervezetek nagyobb bizalommal, így könnyebben elfogadták a korábban kivívott “vívmányok” gazdaságilag valóban indokolt megkurtítását. Berlusconival szemben nagyobb a gyanakvás, s kevesebb az engedékenység. Erről ő is tehet. Mindmáig nem rendezte hihetően a médiamágnás és kormányfő volta közötti, Európában mindeddig példátlan érdekkonfliktusát, és a megoldásra nincsenek is kilátások. Mindeközben sorozatos támadásokat indított a vele szemben felmerült – gazdasági visszaélésekkel és megvesztegetésekkel kapcsolatos – gyanúk kivizsgálását végző bírákkal szemben. Nagyon kevés érzékenységet mutatott a demokratikus folyamatok és eljárások fontossága iránt. Eddig meg sem kísérelte komolyan venni és eloszlatni azt a széles körben elterjedt feltevést, hogy lépéseit csak saját érdekeinek, és végső soron a hozzá hasonló nagytőkés érdekeknek a védelme vezérli. Ezek után viszont a szakszervezeteknek nem nehéz egy látszólag szűk, és tulajdonképpen nem is túlzottan sokakat érintő gazdasági kérdést (a 18-as törvénycikk reformja a számítások szerint tulajdonképpen csak pár ezer embert érintene) országos politikai üggyé transzformálni.
LEGITIM VÁLSÁG. Az más kérdés, hogy az elveszített választások után legitimációs és vezetési válságot átélő, koncepciótlansággal küszködő olasz baloldal is minden alkalmat megragad arra, hogy célokat állíthasson maga és hívei elé, és borsot törjön a kormány orra alá. Ráadásul a balközép pártok nem is igen tehetnek másként. A baloldali szavazók egyetlen igazi reménysége ma Sergio Cofferati, a CGIL karizmatikus vezetője. A többi politikus, a pártok vezetői, már csak önvédelemből és saját elszántságuk igazolására is kénytelenek voltak teljes bedobással csatlakozni a múlt hét végi tömeges megmozduláshoz. A szakszervezeteknek ráadásul igazolniuk kell saját létjogosultságukat. Ne feledjük, hogy tagságuk egyre öregebb, a munkavállalói korban lévő lakosság egyre kisebb részét képviselik, és hatásuk egyáltalán nem terjed ki a munkahellyel eddig soha nem rendelkezett, vagy atipikus módon és helyeken foglalkoztatott fiatalokra. A szakszervezeteknek is nagyon jól jött tehát, hogy megtalálták azt a pontot, ahol határozottságot mutatva – és saját jelentőségüket bizonygatva – szembeszállhattak a kormánnyal.
Berlusconit egyszer már megbuktatták a szakszervezetek, amikor 1994-ben teljesen hamis érvekkel és félelmeket keltve utcára vitték a tömegeket a kormány nagyon is indokolt nyugdíjreformja ellen. Azóta sok minden megváltozott. Berlusconi ma biztos többséggel rendelkezik, és – csináljanak bármit Cofferatiék – elképzeléseit simán átviheti a törvényhozáson. Eközben viszont a kormánnyal és Berlusconi személyével szembeni félelmek is képviseletet keresnek, új szerepet kínálva a szakszervezetek számára. Két ilyen nagy, elszánt, és bizonyos fokig a kenyértörésben érdekelt erő összecsapása pedig könnyen politikai, gazdasági és társadalmi válságba sodorhatja Olaszországot.
