E sorok írója töredelmesen bevallja: némi ellenszenvvel viseltetik az értékpapírok iránt.#<# Talán azért, mert boldogult úrfikorában jócskán kellett terv- és békekölcsönt jegyeznie a haza - és a párt - üdvére. Igaz, ezek a legnagyobb jóindulattal sem (voltak) nevezhetők értékpapírnak. Azóta, ki tagadná, sok minden történt, s a régóta várt piacgazdaság a tőkepiaccal együtt meghozta a tőzsdét, annak összes tartozékával. Sajnos azonban Fellegi Tamás Bárki lehet tőzsdés című szórakoztató könyve sem oszlatta el a recenzens idegenkedését a börze, a részvények iránt. Pontosabban: éppen arról győzte meg, hogy nem lehet bárki sikeres tőzsdés, mivel ahhoz kockázatvállaló készség, jó helyzetfelismerés, vállalkozó szellem - talán inkább vagányság -, végül nem kevés tőke is szükségeltetik.
Ám térjünk a tárgyra. E kellemes olvasmány valójában nem a tőzsde játékos lelkivilágáról szól, hanem egy befektető kalandjairól a valutapiactól a tőzsdéig. Még pontosabban: legfőképpen arról, hogy a puha diktatúra utolsó éveiben hogyan tudott egy ügyes vállalkozó a semmiből pénzt csinálni, mi több, meggazdagodni. S ehhez az kellett, hogy ne csupán felismerje, de meg is ragadja, valóra is váltsa a bőséggel kínálkozó alkalmakat. A pénzcsinálás módozatai nem mindig voltak teljesen szabályosak, s aki akart és tudott is sokat keresni, annak vigyáznia kellett, hogy ne sértsen törvényt, vagy legalábbis a bűnbeesést ne bizonyíthassák rá. De hát ez mostanság sincs másképpen.
Szerzőnk alapos áttekintést nyújt az akkori nagy bulikról: a kettős valutaárfolyam-rendszer kijátszásáról, ami különösen szép hasznot hozhatott, ha ötletesen kombinálták az össznépi mozgalommá vált osztrák, lengyel bevásárló turizmussal. Azután sok fantázia rejlett a Mehrwertsteuer (forgalmi adó) visszatérítésben, s akkor még nem is említettük az első vállalati kötvényekkel bonyolított szövevényes üzleteket. Így azután ezek a kezdeti évek – szerzőnk megfogalmazása szerint – megadták a tapasztalatot és indulótőkét az értékpapírpiachoz való visszatéréshez, pontosabban egy felbukkanó egyedülállóan érdekes instrumentumhoz.
Ez pedig nem más, mint a kárpótlási jegy, amelynek viszontagságos históriája máig sem ért véget. Szerzőnk hamar rájött, mi mindent lehet kezdeni e jobb sorsra érdemes jegyekkel. Óriási buzgalommal kezdett hozzá e bizonytalan, gyorsan változó árfolyamú jegyek tömeges felvásárlásához. A terep kedvező volt, hiszen a kárpótoltak jó része mit sem tudott kezdeni papírjával, amúgy pedig pénzre is szükségük volt. A jegyekben volt tehát fantázia, igaz, valamelyes kockázat is, ám miután bevezették az 1990-ben megnyílt tőzsdére és vásárolhattak érte komoly haszonnal kecsegtető vállalati részvényeket, a piac megélénkült. S aki fürge és élelmes volt, mint szerzőnk, tudott szépen keresni a kárpótlási jegyeken.
Fellegi Tamás börzén szerzett tapasztalatai, élményei megérdemlik figyelmünket, még akkor is, ha e rejtélyes világban nem eléggé járatos olvasó nem képes követni a tőzsde fellendülését, gyengélkedését, az egyes papírok, vagy a BUX viselkedését. Persze ez még a tőzsdeguruknak is nagy falat. (Olvassunk André Kostolanyt!) Ám azt azért jó tudni, hogy az állam gazdaság- és pénzügy-politikai intézkedéseire éppúgy, mint a (bel)politikai klíma változásaira a tőzsde rendkívül érzékenyen, szeszélyesen, kiszámíthatatlanul reagál. “Legfőképpen a kapitalizmus fellegvárát, Amerikát kell figyelembe vennünk. Ha New Yorkban a tőzsdén tüsszentenek, mi itt elkapjuk a náthát.”
Végezetül: a pénzcsinálás legújabb kori hazai hőskorának ugyan vége, ám a meggazdagodás különféle útjai tovább szaporodtak.
