Majdnem két éve már, hogy Joschka Fischer emlékezetes föderációs hitvallása elindította az Európai Unió jövőjéről szóló vitát. #<#Az integráció irányairól folyó elmélkedés fókusza azóta - nagyon helyesen - más kérdésekre tevődött át. Ha figyelmesen elolvassuk az unió jövőképének felvázolására létrehozott Konvent múlt heti alakuló ülésén elhangzott nagy ívű beszédeket, nyomát sem találjuk már az európai föderáció és a nemzetállamok konföderációja közti elméleti vitának. GYAKORLATIASAN. Európának, mert lassanként joggal azonosíthatjuk az egész földrésszel az uniót, ebben a pillanatban nem filozofálgatásra, hanem gyakorlatias kérdések feltevésére és megválaszolására van szüksége. Hogy mást ne mondjunk, a jelenleginél több klubtaggal is meg kell őriznie a működőképességét, különben saját eredményeit teszi kockára. Az Európai Unió eddigi története is arra tanít, hogy nem érdemes túlzottan sokat foglalkozni az integráció végállomásának kérdésével. Az EU mindig is egy hibrid szervezet volt, amely a kormányközi együttműködést praktikusan ötvözte a nemzetek feletti struktúrákkal. A tizenötök uniója már ma is rendelkezik az országok számos ismérvével, miközben egyes területeket (kultúra, adózás) eddig messze elkerült az integráció. Az EU mai realitása a nemzetállamok együttműködése, amelyek jól felfogott érdekből szuverenitásuk egyre nagyobb szeletéről mondanak le a közös előnyökért.
A reformok előkészítésével megbízott Konvent hibát követne el, ha feleslegesen sok energiát fecsérelne a távoli jövő kifürkészésére. De akkor mivel foglalkozzon a tekintélyes gyülekezet? Az Európai Gazdasági Közösség létrehozását közel fél évszázada az új háborúk megelőzésének szándéka diktálta. Ma az Európai Unió létezésének értelme, hogy könnyebbé tegye a benne lakók millióinak életét. Ez praktikusan több munkahelyet, nagyobb közbiztonságot és – gondoljunk például a felvevő piacok bővítésére – nagyobb nemzetközi politikai befolyást jelent. A globalizációs folyamatok hatásaival szemben egyedül még az EU legnagyobb tagállamai is védtelenek, a kicsikről már nem is beszélve. Az egységes fellépés mindannyiuknak elemi érdeke.
Az a legnagyobb gond, hogy az EU-nak ebben a pillanatban nincs hatékony eszközrendszere céljainak elérésére. A döntéshozatal körülményes, nehezen áttekinthető és még inkább az lesz, amikor új tagok lépnek be az unióba. A közvélemény egyre kevésbé érti, mi és miért történik körülötte, nem csoda, hogy fokozatosan elhidegült az Európai Uniótól. A 2000 decemberében Nizzában befejeződött kormányközi reformkonferencia hozta a mélypontot. Az Európai Uniót a tagállamok egymás közötti, a tagállamok és intézmények, valamint az intézmények közötti komplex viszonyok jellemzik. A Nizzában nagy kínok között megszületett reformok azonban csak a tagállamok közötti erőviszonyokat érintették, és nem bolygatták a másik két kérdéskört. A következő reformhullám viszont már elsősorban erről szól majd. Az integráció továbbfejlesztésének két egymástól eltérő modellje van. Az egyiket nevezhetjük közösségi módszernek, amely nemzetek feletti intézményekre (az Európai Bizottságra) ruházza át az irányítást. A közös kül- és biztonságpolitika vagy alapvetően a bel- és igazságügyi együttműködés ugyanakkor jelenleg kizárólag a tagállamok kormányainak hatáskörébe tartozik.
Elsősorban a közösség nagy tagállamai részéről érzékelhető olyan törekvés, hogy a kormányközi együttműködés vonulatát erősítsék a közösségi modellel szemben. Az előbbinél ugyanis a politikai erőviszonyok befolyásolják a döntéseket, miközben a közösség hatáskörébe tartozó területeken mindenkire egyformán érvényes jogszabályokhoz kell igazodni. Ebből is következik, hogy a kis országok, amelyekből még több lesz a bővítés után, a közösségi jogkörök megerősítésében érdekeltek, és a Konventbe küldött politikusaik várhatóan ezt a megközelítést képviselik majd a viták során is.
FÜGGETLEN FÓRUM. A jövő uniójában befolyásuk gyengülésétől tartó nagy tagországok egyébként nem kis kockázatot vállaltak, amikor beleegyeztek abba, hogy egy általuk nem ellenőrzött, független vitafórum készítse elő a reformokat. A Konvent léte már önmagában is felér egy forradalommal, hiszen az Európai Unió közel fél évszázados történetében először fordul majd elő, hogy zárt ajtók mögötti tárgyalások helyett egy demokratikus és túlnyomórészt nyilvánosság előtt zajló vitafolyamat előz meg egy konkrét döntésekért felelős kormányközi értekezletet.
215 évvel ezelőtt Philadelphiában egy alkotmányozó gyűlés máig maradandót alkotott. Miért ne sikerülhetne most valami hasonló Európának?