Még mindig a karzatnak szóló érvek és ellenérvek csatáznak Orbán Viktor amerikai útja körül. Közben a csak idézőjelben “olcsónak” nevezhető témák elfedik a lényeget. Nevezetesen azt, hogy Bush elnök nem ért rá fogadni a magyar miniszterelnököt, miközben (és a régió adott helyzetében ez a demonstráció határát súrolja) talált időt Nastase román kormányfő számára.
DIPLOMÁCIAI SZERTARTÁS. Az amerikai diplomáciának persze megvannak a bevált eszközei arra, hogy csak akkor tűnjék brutálisnak, ha ez feltétlenül szükséges. Eljátszották tehát ebben az ügyben is a szokásos megnyugtatási szertartást. Az amerikai nagykövetség – nyilván washingtoni utasításra – úgy vélekedett, hogy nem is érkezett hivatalos magyar kérés. Holott a Miniszterelnöki Hivatal honlapján néhány nappal korábban mindenki elolvashatta a találkozót javasoló miniszterelnöki levelet. A “gyógyír hadművelethez” tartozott végül az Orbán Viktor díszdoktori okleveléhez udvariasan gratuláló Bush-telefon. Ezzel a diplomáciai rutin fényesre csiszolt szabályai szerint a dolog lezárult. Maradt a lényeg: Nastase igen, Orbán nem. És maradt a lényeget nem érintő, de választási demagógiára minden oldalról alkalmas “népi vita” a különrepülőgép költségeiről.
A lényeges dolgok azonban kikövetelik a maguk jussát. Az ügyet teljesen új távlatba emelte a jobb sorsra érdemes Martonyi külügyminiszter moszkvai látogatása – és még inkább annak következményei. Remarque híres regényére (Nyugaton a helyzet változatlan) gondolva kimondhatjuk: Keleten a helyzet változatlan. Változatlanul rossz, vagy legalább is aggasztó.
Az orosz diplomácia is – amely nem kevésbé rutinos, mint az amerikai – eljátszotta a maga retorikai balettjét (alkalmazkodjunk a hely szelleméhez!). Martonyi és partnere, Ivanov külügyminiszter többször is megismételte, hogy a két ország kapcsolatai “fellendülő szakaszban vannak”. A magyar és orosz külügyi szóvivő azonos hangszerelésben cáfolta a Kommerszant című, rendkívül befolyásos és jól értesült moszkvai gazdasági napilap nyilvánvalóan kiszivárogtatásra támaszkodó cikkét, amely (a több mint egy éve tartó Moszkva-Budapest “vámháborútól” a MiG-29 vitáig) felsorolta a gazdasági problémákat. Sőt, felröppent egy olyan hír is, hogy a díszdoktori oklevél átvétele után tartott beszédében Amerikában Orbán egyebek között az orosz tőkebefektetések állítólagos veszélyeiről is említést tett.
Mindezt persze mindenkinek joga van a maga érdekei szerint értelmezni, ám az tény, hogy az Orbán-kabinet időszakában meglehetősen lehűlt a kapcsolat, s nem történtek magyar erőfeszítések az utóbbi hónapokban sem. Nem követtük azt a hullámzó, de mindenképpen látványos javulást, amely az amerikai-orosz kapcsolatokat (különösen az afganisztáni háborúval összefüggésben) jellemezte.
Szinte kísérteties, ahogyan Moszkva lemásolta a washingtoni forgatókönyvet, s nem volt hajlandó módot adni Orbán Viktornak egy moszkvai látogatásra. Ez persze nem volt meglepő. Az utolsó magyar miniszterelnöki látogatást (Horn Gyula, 1995.) Kaszjanovnak, a Putyinhoz személyileg is igen közelálló orosz kormányfőnek tavaly márciusban kellett volna viszonoznia. Ám Moszkva az utolsó pillanatban lemondta a látogatást. Most a Martonyi-utat kísérő óvatos magyar külügyi puhatolózásra Moszkva ismét nemmel válaszolt, mégpedig részben olyan érveléssel, amely a magyar választási kampányra hivatkozva “nem tartotta időszerűnek” az Orbán-látogatást.
SZELEKTÍV FOGADÓKÉSZSÉG. Ez a sajátos párhuzam ezzel még nem ért véget. A választási kampányra való hivatkozását Moszkva látványos módon egyszerű kifogássá minősítette azzal, hogy Medgyessy Péter szocialista miniszterelnök-jelölt moszkvai útját “időszerűnek” tartotta. Jóformán azonnal Martonyi hazatérése után, hétfőn Medgyessy már Moszkvában volt.
A nyugati után a keleti üzenet is világosan beszél. A belpolitikában is ellenszenves arrogancia katasztrofális következményekkel járhat, ha a nemzetközi kapcsolatokban is megpróbálják alkalmazni.
Ezt még tanulni kell. De miért a mi költségünkön?
