Válás folytán P. különköltözik. Tapasztalnia kell, hogy megélhetése jóformán annyiba kerül, mint amikor együtt voltak. A rezsit ugyanúgy fizetnie kell, külön felszerelés kell, és a koszt is többe kerül, mint az azelőtti költség fele.
A Tárki 1992 óta rendszeresen végzett háztartás fölmérésében szem előtt tartja a családnagyságból adódó különbségeket, igaz ez a legújabb – 2001. tavaszi adatgyűjtésen alapuló – monitor jelentésére is. Többnyire “ekvivalens”, azaz a különféle háztartás létszámú háztartásokat összehasonlíthatóvá tevő jövedelmekkel számolnak (ennek módszere leegyszerűsítve az, hogy az egy főre jutó összeg meghatározásakor a második családtagot 0,7, a harmadikat és a továbbiakat 0,5 főként veszik figyelembe).
GYEREKSZÁM MINT SZEGÉNYSÉGFORRÁS. A családnagyság jövedelmekre gyakorolt hatása mostanság a gyermekvállalás oldaláról esik súlyosan a latba. Vajon áll-e a kormány és vezető pártja azon megállapítása, hogy korábban “a gyermekvállalás a szegénység vállalását jelentette”, illetve sikerült-e ezen a most vége felé járó ciklusban változtatni? A Tárki kutatói – szerkesztők: Szívós Péter és Tóth István György – kínosan kerülik ugyan a közvetlen politikai megállapításokat, táblázataikból azonban látható: a problémán nem lehet egyik napról a másikra segíteni.
A szegénység mértéke az utóbbi három évben ingadozott a Tárki adatai szerint. Ha a jövedelmek átlagának felét tekintjük szegénységi küszöbnek, a lakosság 14,4 százaléka maradt el ettől a szinttől 2000-2001-ben. Ezzel szemben a kétgyerekes családok tagjainak 16,4, a három- és többgyerekeseknek pedig 29,4 százaléka találtatott szegénynek. Az alsó jövedelmi ötödöt alkotó lakosság közé tartozik a kétgyerekes háztatások 25,8 és a legalább háromgyerekesek 50 százaléka. Ezek az arányok nem, illetve alig javultak az elmúlt három évben – derül ki a Tárki adataiból.
Társadalmunkban egyre inkább szétnyílik az olló a jövedelmi helyzet szempontjából gazdag és szegény rétegek között. A differenciálódás a rendszerváltás előtt, a vállalkozói formák nyolcvanas évek eleji liberalizálásával kezdődött – írja a Tárki -, s két alkalommal fölgyorsult: a kilencvenes évek fordulóján, majd a Bokros-csomag idején. A legfelső és a legalsó jövedelmi tized között a nyolcvanas évek első felében négy-négy és félszeres volt az arány, ez a nyolcvanas évek végére ötszörösre, majd kisvártatva hat és félszeresre, 1995-96-ban pedig hét és félszeresre nőtt. Legutóbb 7,91-szeres arányt mért a Tárki a lakosság felső és alsó tíz százaléka között, ami kisebb 1999-ben kapott 8,08-as szorzónál, ám nagyobb a 2000. évi 7,52-es aránynál (lásd a grafikont). Az egyenlőtlenségek a Bokros-csomag utáni nyugodtabb években sem csökkentek. Avagy – ahogyan a Tárki fogalmaz – “az egyenlőtlenségeknek volt egy enyhe emelkedő trendje” az 1992-2001-es évek során.
ÁLLAMI KIEGYENLÍTŐ SZEREP. A gazdasági visszaesés, megtorpanás növeli, a fellendülés enyhíti az egyenlőtlenséget – állapítják meg, bár mintha ez kevésbé állna az utóbbi években uralkodó békés konjunktúrára. Ugyanakkor az állami újraelosztás nagymértékben enyhítette az elsődleges jövedelmek igen éles – és az évtized során fokozódó – különbségeit. A piaci jövedelmek, illetve az ilyenekből részesülő háztartások aránya határozottan, az öregségi nyugdíj súlya némileg csökkent az utóbbi évtizedben, nőtt viszont a “gazdaságilag inaktív” réteg, amit a rokkantnyugdíjak gyakoribb előfordulása mutat. Piaci jövedelmekből részesült 2000-2001-ben a háztartások 77,2 százaléka, öregségi nyugdíjból 36,5, rokkant- és egyéb nyugdíjból 20,5, táppénzből 6,2, családi pótlékból 24,1, gyedből 2,2, gyesből 5,0, munkanélküli járadékból 7,0, jövedelempótló támogatásból 2,9, egyéb segélyből pedig 8,3 százaléka – derül ki a Tárki legutóbbi fölméréséből. A piaci jövedelmek, illetve az ezek függvényében megállapított gyed súlya 1998 óta határozottan nőtt, miközben csökkent a gyesben, az egyéb nyugdíjban, a munkanélküli járadékban, a táppénzben és a családi pótlékban részesülő háztartások aránya.
Egy finomabb számításban kimutatják, hogy a háztartások összetétele hogyan hat a jövedelmek differenciálódására. A legfontosabb tényezőnek a háztartásfő iskolai végzettségét, valamint az egy családon belül aktív foglalkoztatottak számát találták, utána következik, negatív meghatározóként, a gyerekszám. Lényeges a háztartásfő kora is, de – ellentétben a kilencvenes évek elejével, amikor a ledolgozott évek száma egyértelműen vastagította a kézhez kapott borítékot – mostanság a harmincas, negyvenes korúak kerültek jobb helyzetbe. A teljes lakosságot tekintve kisebb súlyú, ám határozottan negatív differenciáló tényező a munkanélküli családtagok száma, csakúgy, mint a családfő esetleges cigány származása. A roma családok szegénysége kirívóan gyakori, az országos jövedelmi átlag felét a cigány lakosság 68 százaléka nem éri el (szemben a nem cigányok 10 százalékos arányával), az alsó jövedelmi ötödöt pedig a cigányok 85, a nem cigányok 18 százaléka alkotja.
VASKOS LAKÁSPIACI TARTALÉKOK. A magyar háztartások átlagosan 77 négyzetméteres lakásra épülnek – mérte föl a Tárki háztartás monitorja. (A KSH tavalyi népszámlálási adata: 75 négyzetméter.) Egy lakásban átlagosan 2,6 fő lakik, vagyis a laksűrűség 29,6 négyzetméter/főre tehető.
A lakások négyzetméterára országosan 23 százalékkal nőtt 2000 tavaszáról 2001 tavaszára, ezen belül Budapesten 33, a megyeszékhelyeke 26, a városokban 5, a községekben pedig 12 százalékos volt a drágulás. Ennél nagyobb az ingatlanárak és vele a lakásérték növekedése, mivel a piaci kereslet elsősorban a kis lakások iránt nőtt, ezeknek viszont magasabb az egy négyzetméterre jutó ára. Országosan 26, a fővárosban 41 százalékra teszik a lakásérték-növekedést 2000 és 2001 között.
A háztartások mintegy 10 százaléka, 372 ezer család nagy valószínűséggel a közeljövőben változtat a lakáshelyzetén – derítették ki a kutatók. Ez az a kör, amely kétszeresen is predesztinált a lakás-beruházásra: ambíciója is van hozzá, jövedelmi helyzete is lényegesen jobb, mint lakáskörülményei. További 722 ezer család szeretne belefogni lakásbővítésbe, -felújításba vagy -cserébe, ezenkívül 524 ezer olyan háztartás van, amelyben nem érlelődött meg ilyen szándék, pedig módja volna erre. A lakáshelyzetén változtatni kívánó – összesen 1,1 millió – háztartás 40 százaléka tervezi külső forrás bevonását is, míg 60 százalék csak önerőre támaszkodna.
BETEGSÉGRE SPÓROLNAK. A háztartások 60 százalékának volt 2001-ben megtakarítása, ha azonban a biztosításokat figyelmen kívül hagyjuk, az arány csak 44 százalék. Az eladósodott háztartások aránya 27 százalék, ebből a családok 19 százaléka pénzintézetnek – a többi rokonnak, ismerősnek, közszolgáltatónak, munkahelynek, önkormányzatnak – tartozott. A takarékoskodás megjelölt céljai között messze a betegség esetére való fölkészülés vezet (52 százalék), utána a temetés (33 százalék), a gyerekekkel kapcsolatos kiadás (29), a nyugdíjas korra spórolás (26,5) következik, és csak ez után következik az utazás, nyaralás (19), a lakásvásárlás, -építés (17), illetve ezeknél is jóval hátrébb a tartós fogyasztási cikk vásárlása (9), az autó (8), a vállalkozás (6), mint megjelölt cél. (A válaszadók értelemszerűen több célt is megjelölhettek.)
Ennek megfelelően a megtakarítási formák közül az életbiztosítás a leggyakoribb, ez a megtakarító családok csaknem felénél fordul elő, ezután a majd egyharmados súlyú önkéntes nyugdíjbiztosítás, valamint az egyötödnyi részesedésű betétkönyv következik. A sorrend nagymértékben eltér a megtakarítás jegybanki – a félretett összegek nagyságával súlyozó – adataitól: ott a banki forintbetétek vezetnek a devizabetétek és az állampapírok előtt. Igaz, a háztartás fölmérés készítői ki vannak szolgáltatva a “bevallók” jóakaratának.
