A sikeres álláskeresés titka – Ne add fel!

Sem végzettségét, sem nyelvtudását tekintve nem indult jó esélyekkel az álláspiacon az az 55 év körüli asszony, aki – midőn munkahelye megszűnt – két hónap alatt több mint kétszáz csatornán indította el a keresést. Érdeklődött személyes ismerőseinél, közvetlenül bejelentkezett cégekhez, válaszolt álláshirdetésekre. Pár hónap múlva már voltak ajánlatai, de a korábbinál nagyjából feleakkora fizetést kínáltak neki. Már majdnem elvesztette a kedvét, amikor kapott egy telefont egy cégtől, amelyhez egy ismerőse révén jelentkezett be egy hónappal korábban, s már fel is adta a reményt, hogy onnan választ kap. Akkor azonban felvették, méghozzá a piacon jónak számító fizetésért – meséli Cservenyák Tamás, a Drake Beam Morin (DBM) karrier-tanácsadó cég ügyvezető partnere annak bizonyítására, hogy az álláskereséshez nagy kitartásra van szükség, de ez meg is hozza a gyümölcsét.

TÜRELEMJÁTÉK. Ha nem is ekkorára, de kitartásra a vezetői szinteken is szükség van, különösen most, hogy csökken a betöltendő állások száma. Egy-két hónap alatt csak az igen kurrens szakmák jó művelői tudnak elhelyezkedni, vagy azok, akik szerencsések. Három hónapra általában szükség van a megfelelő állás megtalálásához, míg vezetői szinteken négy-hat hónap számít átlagosnak, egy első számú vezető pedig még ennél is többet tölthet kereséssel, ha a korábbi tevékenységéhez és kompenzációs csomagjához mérhető állásban akar elhelyezkedni.

Fontos az is, hogy az álláskeresők tudják, mit várnak el tőlük a humán erőforrás vezetők. Ennek kiderítésére a DBM 150 toborzó szakembert kérdezett meg Amerikában (lásd táblázatunkat). Az eredményekkel a magyar tapasztalatok is egybehangzóak, egyet kivéve: nálunk a cégek még mindig előítélettel viseltetnek a negyven év fölötti dolgozókkal szemben, annak ellenére, hogy ezzel sokat ártanak maguknak. „Az idősebbek sokkal lojálisabbak a munkahelyük iránt, s nagyobb erőfeszítést tesznek azért, hogy beilleszkedjenek, a cégek mégis sokszor a huszonéveseket részesítik előnyben” – mondja Juhos Andrea, a DBM másik ügyvezető partnere. A negyvenesek, ötvenesek sokszor be sem tudnak jutni a humán erőforrás menedzserhez, hogy meggyőzhessék őt arról, remek képességeik vannak – márpedig az amerikai toborzók ez utóbbira helyezik a hangsúlyt. A magyar munkaerőpiacon ráadásul az is hátrányt jelent az idősebb korosztály képviselői számára, hogy ők a nyugdíjukra gondolva rendes fizetést szeretnének, s nem akarnak vállalkozóként számlázni. Juhos Andrea szerint azonban egy negyvenes még nyugodtan elmehet vállalkozónak, a magyar nyugdíjrendszer úgysem jelent igazi biztonságot, miközben például az önkéntes nyugdíjpénztárak révén már van lehetőség az öngondoskodásra.

A DBM-nél döbbenten tapasztalják, hogy az emberek – beleértve a vezetői pozíciók várományosait is – még mindig nem tudnak jó önéletrajzot írni. Azt hiszik, ez abból áll, hogy felsorolják, hol, milyen munkakörben dolgoztak, pedig azt is bele kell foglalni, milyen feladatokat, milyen felelősségi köröket láttak el, s elengedhetetlen, hogy közöljék, az adott cégnek miért volt jó, hogy ők ott dolgoztak (Figyelő, 2001/7. szám). „Sokan mondják, hogy az ő munkakörükben nem lehet megfogalmazni, mitől látták el jól a feladatot, pedig ha így gondolják, be sem tudnak mutatkozni egy új cégnél” – mutat rá Cservenyák Tamás, hozzátéve, hogy sokszor hosszas beszélgetésre van szükség annak kiderítésére, mit is végzett az adott szakember. A DBM ügyfelei között volt például valaki, aki ötven tanfolyamot szervezett már meg, de az önéletrajzába csak azt írta be, hogy „képzésszervező”, ami mások számára nem mondott semmit. Az pedig különösen szokatlan feladat sok álláskeresőnek, hogy a lényeget röviden, vagyis maximum két oldalon fogalmazza meg.

Igen fontos, hogy az álláskereső képes legyen megkülönböztetni magát másoktól. Ez pedig nem is olyan nehéz, ha az állásinterjú előtt felkészül az adott cégből – érdeklődik az ismerősei körében, felkeresi a cég honlapját, amelyen megnézheti, mivel foglalkozik, milyen termékei, szolgáltatásai vannak, melyek a vállalati értékek, milyen sajtóközleményeket adtak ki. Sokan azonban egy állásinterjú során még arra a kérdésre sem tudnak válaszolni, hogy mit tudnak az adott vállalatról, és miért szeretnének ott dolgozni (Figyelő, 2001/8. szám). Ennek oka, hogy sokan, ha elveszítik az állásukat, akkor pánikba kerülnek, mindenhová bejelentkeznek, s az interjún akarják kideríteni, milyen is az a cég, s az jó lesz-e nekik. Ez a magatartás azonban hátránynak bizonyulhat a többiekkel szemben.

KAPCSOLATI TŐKE.A hálózatépítés kulcskérdés az elhelyezkedésben, mégis nagyon sokan viszolyognak tőle. „Magyarországon csak annak jut állás, akinek van protekciója” – ez a gyakran hangoztatott tévhit. Pedig nem protekció az, ha beszélgetünk az ismerőseinkkel és azok ismerőseivel. Cégtől és területtől függően az állások 50-80 százalékát nem hirdetik meg, s ezekről csak akkor szerezhetünk tudomást, ha építjük-ápoljuk kapcsolatainkat. A létszámleépítés miatt elbocsátottak – tapasztalják a DBM tanácsadói – fele-háromnegyed részben az éppen megszűnt állásba annak idején ismerős révén kerültek. Ha azonban azt tanácsolják nekik, hogy most tegyék ugyanazt, mint korábban, megrettennek. Gyakori hiba az is, hogy az álláskeresők menet közben elcsüggednek, pedig a kiválasztási folyamat hoszszú, lehet, hogy négyszer-ötször is el kell menni egy céghez. Fel kell készülni arra is, hogy a keresés során sok kudarc éri az embert, mondjuk harminc próbálkozás közül 29 esetben elutasítás lesz a válasz, vagy még válaszra sem méltatják a jelentkezőt. Ezt azonban nem érdemes óriási kudarcként megélni, inkább arra kell gondolni, hogy nem lehet mindenki mindenhová alkalmas.