Már nem az ajtón kopogunk. Bent vagyunk az EU szobájában és azon gondolkodunk, hova tegyük a széket meg a könyveket – nyilatkozta Martonyi János nemrégiben a Reutersnek.#<# Ez a kincstári optimizmust sugárzó frappáns kijelentés némileg elhamarkodott volt, mivel a könyvek elrámolására, a szék elhelyezésére "még valamelyest várnunk kell". Hogy meddig, azt Balázs Péter Európai egyesülés és modernizáció című színvonalas, tárgyilagos, alapos, röviden: kiváló könyvéből sem tudhatjuk meg. (Miként az Európai Bizottság novemberi országjelentéséből sem.) Ám bizton állíthatjuk: ha elmélyedünk e jeles szakember elemzéseiben, szebbek ugyan nem, de feltétlenül okosabbak, tájékozottabbak leszünk. Merthogy ez a nem túl terjedelmes dolgozat uniós csatlakozásunk bonyolult, szövevényes, előítéletekkel terhes problémakörét új szempontokkal gazdagítja, mi több, szembesíti némelyek délibábos ábrándjait a nyers és rideg valósággal. Továbbá nagy súlyt helyez a gyakorta elhanyagolt történelmi összefüggésekre, valamint a nemzeti és nemzetközi érdekek ellentmondásainak és kölcsönhatásainak bemutatására. Ezen túl nem vész el a részletekben, ámbár ezeket sem hagyja figyelmen kívül. Az egyesülési folyamat egészét, az áhított siker útját és buktatóit igyekszik megvilágítani.
ELTÉRŐ PRIORITÁSOK. Enynyi elismerés után következhet a hálátlan feladat: a szűk terjedelem korlátai között néhány érdekes téma kiemelése. Kezdjük ezt azzal a kényelmetlen igazsággal, hogy az unió hazánk csatlakozásával szemben sűrűn tapasztalt aggodalmai, óvatossága nem utolsósorban a két fél kritériumainak, szempontjainak, prioritásainak eltéréseiből fakad. Így azután “a politikai és gazdasági átalakulás élén haladó közép- és kelet-európai országok az integráció differenciált és ezért szűk körű befogadásával számolnak. Az EU szemszögéből viszont a dolog úgy fest, hogy nagyobb érdekük fűződik a rendszerváltó országok “kollektív közelítéséhez”. Márpedig a differenciálás hiánya hátrányosan érintheti az egyik “legjobb tanulót”, hazánkat. “A magyar integrációs stratégia zavarai elsősorban abból származnak, hogy miközben Magyarország az EU bővítésének szűk változatát szorgalmazza, az unió a bő vonásait igyekszik megvalósítani – írja a szerző. Ezért azután – fűzzük hozzá – különösen sajnálatos a “visegrádiak” mozgalmának sikertelensége, nem is szólva néhány szomszédunkkal való közel sem felhőtlen viszonyunkról. (Gondoljuk a státustörvény körüli zavarokra.) Elmarasztalható még “nemzetpropagandánk” is, mert túlzott figyelmet szentelünk az EU- tagság másodlagos hatásainak, és sajtónk is előszeretettel idézi a számunkra kedvező nyilatkozatokat, miközben keveset foglalkozik “a tagság konkrét feltételeivel, várható negatív és pozitív gazdasági hatásaival”.
KORREKCIÓ SZÜKSÉGES. Ami pedig a lényeget illeti, régiónk átalakulóban lévő országainak integrációs várakozásai, valamint az unió erre adott válaszai közötti különbségek okai éppen a rendszerváltás “politikai, gazdasági, szociológiai folyamataiban gyökereznek”. Emellett furcsa ellentmondásokat, paradox érdek-összeütközéseket produkál, mégpedig mindkét oldalon, a hiányos vagy téves helyzetelemzés, egyes döntések halogatása, politikai taktikázás és spekuláció is – állapítja meg Balázs Péter.
S ezzel eljutottunk a jövő kulcskérdéséhez, a modernizációhoz, az ipari termelésen alapuló polgári társadalom megteremtéséhez, vagyis a nyugat-európai modellhez való felzárkózás sokat emlegetett problémájához. “A modernizáció Magyarországon a 21. század küszöbén ismét pozitív üzenetet hordoz: gyorsítást, felzárkózást, korszerűséget, teljesítményt, jólétet, bőséget jelent” – olvassuk. A félperifériából a centrum felé igyekvő országok modernizációjának nélkülözhetetlen feltétele az uniós tagság, ami számunkra is “a megkésett modernizáció pótlásának utolsó esélyét kínálja”. A végső esély valósággá válása megköveteli “a gazdasági tevékenység súlypontváltását, a társadalmi értékrend módosulásait”, valamint a társadalom reális jövőképéhez szorosan kapcsolódó korszerű nemzettudat kialakítását is, amitől elválaszthatatlan “a múlt lezárása, a történelmi értékek, kudarcok és realitások vállalása”.
Következtetés: “Magyarország annál nagyobb eséllyel ér célhoz, minél előbb sikerült korrigálni a modernizációs tévutak torz vagy csonka hagyatékát”. Ennek a régóta halogatott korrekciónak az igénye hatalmas mértékben megnöveli a politikai elit felelősségét, hogy megteremtse az új helyzet elfogadásának belpolitikai feltételeit, s ezért is őrizkedni kell attól, hogy hatalmának, befolyásának fenntartására, megszerzésére irányuló érdekei által vezettetve veszélyeztesse, vagy akár csak késleltesse uniós tagságunk elnyerését. Forrongó világunkban ugyan biztosra nem mehetünk, mindazonáltal elfogadhatjuk Balázs Péter biztató jövendölését: “A befogadás ténye, ha egyszer megtörténik, az egyenrangúság bizonyítéka lesz, és kiegyenlítheti az idegen hatalmak előtt évszázadokon át meggörnyedt magyarság gerincét.”
