Moszkva szívében jövőre eltűnik a föld színéről egy toronyház. A város elmúlt néhány évtizedének egyik jelképe, a Vörös tér tőszomszédságában, a Tverszkaja utca legelején – azaz stratégiai fontosságú ponton álló – Inturiszt hotel sorsa megpecsételődött. Minderről szerencsére nem hírszerzői jelentésekből értesült a világ: a nevezetes szálloda ellen nem terrortámadás készül. A szovjet építőművészet “remekét” tavasszal lebontják, hogy 2004 végére egy új, 12 emeletes, 400 szobás luxusszálló álljon a helyén.
Ez a projekt csupán egy a Moszkvában zajló több száz nagyszabású építkezésből, de talán a leghívebben jelzi az országban ezekben a hónapokban végbemenő változásokat. Részben annak is a jelképe, hogy Oroszország egyre határozottabban leszámol a kommunista évtizedek örökségével, de legalább anynyira érzékelteti azt az utat, amit Moszkva az 1998. augusztusi pénzügyi összeomlás óta megtett.
GESZTUSOK. Az orosz gazdaság ma szárnyal. A tavalyi 8,3 százalék után a GDP az idén is legalább 5,0-5,5 százalékkal nő – ezzel a feltörekvő gazdaságok egyik leggyorsabbika lehet -, a költségvetés pedig szolid többletet mutat. A Kreml el is döntötte, hogy Oroszország idő előtt törleszti külföldi adósságai egy részét. Októberben például 350 millió dollárt utalt át a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) egy olyan adósság fejében, amelynek visszafizetését csak 2003-ban kellett volna megkezdenie. Kezd visszatérni a nemzetközi befektetői bizalom: még azok az üzletemberek is újfent érdeklődéssel fordulnak az orosz piac felé, akik pedig 1998-ban megesküdtek, hogy soha egy centet sem kockáztatnak többé az országban.
A gazdasági konszolidálódásból Moszkva persze szívesen kovácsolna politikai tőkét is, hiszen a nemzetközi elfogadottság erősödése elengedhetetlen a továbblépéshez. Éppen ezért – bármilyen abszurd is – a Kremlnek nem is jöhetett volna jobbkor a szeptember 11-i támadás az Egyesült Államok ellen. Vlagyimir Putyin elnök a világhatalmak vezetői közül elsőként hívta föl George W. Busht, és biztosította őt részvétéről, illetve Oroszország támogatásáról a terroristák elleni harcban. Majd a telefonbeszélgétést – belpolitikai szempontból határozottan vakmerő – politikai gesztusok egész sora követte. Putyin, mit sem törődve a belső tiltakozással, átengedte az orosz légteret az Afganisztánnak szánt amerikai humanitárius szállítmányoknak. A katonai akcióban részt vevő harci gépeket nem engedte ugyan az ország fölé, ahhoz viszont – védelmi miniszterét, Szergej Ivanovot is fölülbírálva – hozzájárult, hogy amerikai erők települjenek a megfellebbezhetetlen orosz érdekszférának tekintett egykori szovjet közép-ázsiai köztársaságokba (lásd publicisztikánkat a 22. oldalon). Majd október eleji brüsszeli tárgyalásain váratlanul finomított a NATO bővítése elleni eddigi orosz állásponton.
Ezeknek a lépéseknek a jelentőségét persze sem alábecsülni, sem túlértékelni nem szabad. Elvégre Oroszországnak napnál is világosabb érdeke együttműködni az afganisztáni tálib rezsim ellen harcba szálló Egyesült Államokkal, illetve az általa verbuvált nemzetközi koalícióval. Moszkva az ország sérülékeny délvidékén éppen az iszlám szélsőségeseket tartja a legjelentősebb biztonsági fenyegetésnek. Ezeket az erőket pedig orosz megítélés szerint elsősorban a tálibok támogatják. Magyarán, amíg a Washington által indított akció a jelenlegi tálib rezsimet gyengíti, a Fehér Ház nem találhat a Kremlnél odaadóbb szövetségest. Ám ha az érdekek netán nem esnének ennyire egybe, az Egyesült Államok ma bizonyára akkor is minden igyekezetével azon lenne, hogy a lehető legbarátibb viszonyt alakítsa ki Moszkvával. Az iszlám világ bármelyik pillanatban megelégelheti az “ellene” folyó hadjáratot, és a nemzetközi koalícióból kilépve Amerika ellen fordulhat. Márpedig az a perspektíva, hogy Szaúd-Arábia, a világ első számú olajtermelője megorrolhat Washingtonra, máris drámaian felértékeli az olajipari dobogó második helyén álló Oroszországot.
Olajra alapozvaKétségtelen, hogy az orosz gazdaság az olajbevételektől függ. Ez a szektor adja a GDP 16, az összexport 50, és a költségvetési bevételek 30 százalékát. A napi mintegy 7 millió barreles kitermelés mellett 1 dollár világpiaci árcsökkenés 4 százalékot farag le a 300 milliárd dolláros – nagyjából Hollandiáéval egyenértékű – orosz GDP-ből. A moszkvai székhelyű Brunswick UBS Warburg befektetési bank – a legnagyobb oroszországi brókercég – elemzése szerint ennek ellenére hiba lenne túlértékelni azokat a következményeket, amelyek az orosz gazdaság egészét fenyegetik, ha a kőolaj világpiaci ára tartósan alacsonyan marad. A 2002-es orosz költségvetés eleve barrelenkénti 18,5 dollárral számol – ilyen ár mellett a büdzsé még mindig tetemes többletet mutat -, de a szakértők szerint az ország gazdaságát még 17 dolláros szint esetén sem éri kár. Putyin elnök utasította ugyan a kormányt, hogy dolgozza ki a szükséges költségvetési módosításokat arra az esetre, ha az olajár huzamos ideig e szintre vagy még lejjebb süllyed. Ennek a rendelkezésnek azonban bevallottan az az elsődleges célja, hogy szavatolják: a büdzsé mai többletét csak a legminimálisabb mértékben költik másra, mint adósságszolgálatra. Moszkva ugyanis nyolcadikként végre állandó tagságot szeretne a hét legfejlettebb ipari ország klubjában (G7), ez a cél pedig jóval messzebbre kerülne, ha ismét kénytelen lenne az IMF-hez vagy a Világbankhoz folyamodni hitelért. Ilyen veszély egyelőre nem is fenyeget: a Kőolajexportáló Országok Szervezete (OPEC) a kitermelés csökkentését tervezi, hogy ennek révén stabilan 22 és 25 dollár között tartsa az olaj világpiaci árát. Ha ez sikerül, az orosz büdzsé szilárd marad. Végszükség esetén pedig még mindig ott a valuta leértékelésének eszköze.
NEM KOLDUL. Moszkva tehát érvényesítheti a nemzetközi diplomácia egyik alapelvét: ha saját érdekedben teszel valamit, akkor is érd el, hogy a többiek leróják érte a hálájukat. Erre pedig kiváló alkalom volt ez a hét, amikor is Vlagyimir Putyin és George W. Bush Washingtonban és a texasi Crawfordban megtárgyalták a két ország együttműködésének időszerű kérdéseit. A csúcstalálkozóról természetesen hónapokkal ezelőtt – azaz jóval a szeptember 11-i merényleteket megelőzően – határoztak, ám az időzítés aligha lehetett volna kedvezőbb az orosz elnöknek. Nem elég, hogy az elmúlt években Washingtonban mindinkább másodrendű hatalomként kezelt Oroszország hirtelen körüludvarolt stratégiai szövetségessé vált, az egykori Bush-Jelcin, majd Clinton-Jelcin találkozókkal ellentétben Putyin ezúttal még csak nem is “koldulni” érkezett Amerikába. Ellenkezőleg, miközben a nyugati világ gazdasága feltartóztathatatlanul csúszik a recesszió felé, a robosztus orosz növekedést mindez nem, vagy csupán elenyésző mértékben érinti. Moszkva nem szorul rá sem adósságelengedésre, sem a törlesztések átütemezésére, sőt politikai gesztusaiért cserében olyan feltételeket szabhat, mint a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO) való orosz csatlakozás felgyorsítása.
Erre pedig Washington mindinkább hajlandónak is mutatkozik. Moszkva hat évvel ezelőtt kérte felvételét a szervezetbe, azóta azonban vajmi kevés előrelépést lehetett feljegyezni. Pontosabban így volt ez egészen Putyin elnök színre lépéséig. A WTO tárgyalódelegációja szerint azóta az orosz küldöttség hozzáállása gyökeresen megváltozott. Konstruktívabb és kompromisszumkészebb lett.
A WTO-bebocsáttatáshoz a puszta politikai szándék természetesen kevés. Elemzők rendre figyelmeztetnek, hogy Oroszország gazdasága már-már végletes mértékben függ az olajbevételektől, így ennek az egyetlen terméknek a világpiaci áringadozása drámai következményekkel jár (lásd külön anyagunkat). Való igaz, az elmúlt két esztendő káprázatos gazdasági növekedése túlnyomórészt az olajiparnak köszönhető. És persze annak a rendkívüli mélypontnak, amelyről ez a konszolidáció 1998 augusztusában – nem kis mértékben az akkori rubelleértékelés nyomán – elindult.
REFORMOK. Ám ha lassan és zökkenőkkel is, de mind határozottabb körvonalat öltenek azok a reformok, amelyeket Putyin útnak indított. A szinte követhetetlenül bonyolult, és a lakosság jó részére igen nagy terhet rovó – ezért tömeges méretekben elcsalt – személyijövedelem-adó sávját mindenkire egységesen 13 százalékban állapították meg. Ez Európában ma a legalacsonyabb adóteher. Az eredmény: 2001 első felében egy csapásra 50 százalékkal ugrottak meg az szja-bevételek. A vállalati nyereségadó 2002. január elsejétől szintén csökken – 35 százalékról 24-re -, a következő lépés pedig alighanem az általános forgalmi adó mérséklése lesz. A svájci Davosból ismert Világgazdasági Fórum az országban zajló kedvező folyamatok elismeréseként október végén először ülésezett Oroszországban, s a tanácskozás résztvevői előtt Szergej Satalov pénzügyminiszter-helyettes előadta: nem kizárt, hogy az áfa a mai 20 százalékról már jövőre 16-18 százalékra csökken. Satalovot megelőzően Vlagyimir Putyin óvatosabb volt ugyan – még csupán annyit kockáztatott meg, hogy Moszkva semmiképpen sem akar idő előtt lépni ebben a kérdésben -, de azért ő sem maradt adós a meglepetéssel. Az állami duma mindössze öt nappal korábban fogadta el közel egy évtizednyi ádáz vita után az új földtörvényt, amelybe a kommunisták és a kolhozlobbi nyomására végül csupán a városi és az ipari célú földterületek magántulajdonának engedélyezése került be, az ország 97 százalékát adó mezőgazdasági területeké továbbra sem. Putyin azonban nyerésben van, ezért máris tovább emeli a tétet: a Világgazdasági Fórum előtt bejelentette, nem kizárt, hogy még az idén vagy a jövő év elején az agrárterületekről szóló törvény is megszületik. Ehhez persze még alapvetően meg kell változtatni a mai viszonyokat. Mindenekelőtt szükség van egy olyan bankrendszerre, amely képes az új körülményeknek megfelelő jelzálog-hiteleket biztosítani és olyan jogrendre, amely alkalmas a földtulajdonjog hathatós képviseletére.
ÁTMENETI BARÁTSÁG? Az elengedhetetlen reformok sorát még hosszan lehetne folytatni. A WTO mindenesetre a jövő esztendő elején teszi közzé azt az álláspont-tervezetet, amely az Oroszországtól elvárt lépéseket rögzíti. Az orosz gazdaság azonban máris egyre egészségesebb: az elmúlt időszak növekedéséből már kivette a részét jó néhány új, illetve gyökeresen átszervezett régi vállalat. Putyin túlnyomórészt megfékezte az oligarchákat, és a hatalom centralizálása révén ellenőrzése alá vonta a Jelcin-érában afféle helyi hűbérurakként tevékenykedő régióvezetőket. A vállalatok jelentős része immár a gazdaság törvényes működésében érdekelt – a fogyasztók pedig meg is adják a választ a fejleményekre: mind nagyobb a kereslet az egyre javuló minőségű belföldi termékek iránt.
A külvilág természetesen nem felejtette el Putyinnak sem a független sajtó elleni támadásokat, sem a csecsenföldi hadjárat brutalitását. A Nyugat elismerése ugyanolyan illékonynak bizonyulhat, amilyen gyorsan semmivé válhat az orosz elnök együttműködési eltökéltsége, ha az Egyesült Államok Afganisztán után esetleg Irak vagy – az Oroszország számára egyre fontosabb üzleti partner – Irán ellen fordul. Addig azonban példátlan távlatokkal kecsegtet a Kreml és a Nyugat viszonya. Moszkva pedig – a bizakodás egyértelmű jeleként – rohamtempóban épül.
