Nem ide indultunk eredetileg, hanem Csobánkára, ahol barátaink laknak, és mindig beszélnek egy bizonyos „Tavasz” nevezetű, házias kisvendéglőről#<#, mely a helyi zsargonban keresetlenül csak úgy szerepel, mint "Hatcsöcsű", minthogy három hölgy vezeti, és állítólag nem is haragszanak e becézésért. (Miért is haragudnának? Amit e becézés takar, emberemlékezet óta férfiáhítattól övezett érdemdús büszkesége a női nemnek.) Ámde kiderült, hogy a "Hatcsöcsű" este kilenckor zár, mi pedig Michaelt vittük volna vacsorázni, már nyolc után, német intendáns-rendező-színész barátunkat, aki tavaly Németországban ősbemutatót csinált Tükörjáték című, itthon még nem játszott színdarabomból. Michael szerelmes Magyarországba, különösen Budapestbe, ironikus-fanyar lénye képes érzelmesen olvadozni egy őszi fényekkel rafináltan megvilágított dunai panoráma láttán. Akkor hát gyerünk egy likkal odébb Csobánkáról, ha már itt vagyunk, mondjuk Pomázra, és mondjuk a jó hírű Kara hotel-vendéglőbe. A török Kara úr valószínűleg úgyszintén szerelmes lehet Magyarországba (vagy legalábbis a feleségébe, aki tudtommal hazai termés), mivelhogy itt épített birodalmat magának. Dinasztiálisan akár 150 évre, hogy egy éretlen tréfát is megeresszünk.
A török-magyar párhuzamot egyébként, járatos lévén a magyar történelemben, Michael Grosse is felhozta, különösen, amikor a szépen kiépített udvarról nem a hotelbe, és nem is a népi-magyaros vendéglőbe, hanem a mélybe szálltunk, a Rákospincébe, melyről csak annyit tudok, hogy borospince volt valamikor. Szépen rendbe hozva, de nem agyonglancolva él a boltív termésköveinek faktúrája. Itt mondta Michael, aki persze járt már ott is, hogy olyan, mint egy egri pince vagy titkos alagút a várból. Már csak az hiányzott volna, hogy Bornemissza Gergelyt kezdje emlegetni – de itt azért még nem tartunk. Hanem Mohácsot bizony emlegette, amikor az étlapot böngészve ő is megeresztett egy kicsit érdes bonmot-t, miszerint itt a bélszínt, félig véresre sütve, 1526 forintért kellene mérni. Hűha! Pedig még az Unicum előtt voltunk. (Michael természetesen az Unicumnak is szerelmese. Ebben némi részem van nekem is.)
Az étlap gazdag. Az viszont csalódást okoz, hogy abszolút asszimilációs étlap, még csak jelzésként sincs jelen semmiféle török specialitás. Holott engem, bennünket, ez érdekelt volna. Még az édességek között sincs semmi, pedig a török csemegék ugyebár… Na mindegy, akkor nézzük a teljesen elmagyarosodott kínálatot! Nem volt igazán szögevő hangulatom, gondoltam, egy jó kis Újházi tyúkleves megfelelne. Sajnos, nem felelt meg. Az Újházi az Újházi, nem lehet lacafacázni vele, az legyen tyúkosan mélysárba, nagy zöldségek, combok és egyéb tyúkalkatrészek úszkáljanak benne. A babgulyás viszont kitűnő volt, a bélszínszeletek úgyszintén, a fűszerezett csirke úgyszintén, előételnek pedig Michael egyik kedvence, a rántott trappista úgyszintén. Mindez jó, korrekt, csak nem elég érdekes. Hiányzik az, ami specialitás. Tanácsom: Vállalni kéne a török konyhát. Ez a kis jól működő birodalom megérdemelné. Mindeközben a zongorista, ha megfeledkezett magáról, igazi jó jazzt játszott-improvizált pompásan. Ahogy egy katakombában illik.
