Magyarországon 2001 júniusában véget ért a hetvenéves kötött devizagazdálkodás#<#, s ha valamennyi végrehajtási utasítást a törvény szelleméhez igazítják, a forint a valóságban is teljesen konvertibilis lesz. Párhuzamos intézkedéssel megszűnt a forint árfolyamának eddigi kényszerpályája, az előre bejelentett csúszó leértékelés helyett a piac alakítja a devizaárakat. Ez ráadásul mindkét irányban 15 százalékig elmehet, vagyis csaknem szabad lebegést jelent. Így közelebb kerülhetünk az Európai Unió árfolyamrendszeréhez, s - nem utolsósorban - kiderülhet, hol is van valójában a forint egyensúlyi árfolyama.
IDŐZÍTÉSI VITA. Az előre bejelentett mértékű csúszó leértékelés betöltötte hivatását, hozzájárult az inflációs várakozások mérsékléséhez, a gazdaságpolitika szavahihetőségének visszaállításához. Nyílt titok, hogy egyik megalkotója, Surányi György már egy évvel korábban javaslatot tett felszámolására, amit annak idején az akkor a pénzügyminiszteri székben ülő utódja ellenzett. Vagyis a lépésről nem volt vita, csak az időzítésről.
A mostani időzítés melletti egyik döntő érv bizonyára az infláció meglódulása volt. A nem csekély kormányzati ráhatás mellett kiizzadott 2000. évi 9,9 százalékos értékhez képest a 2001 májusában mért 12 havi 10,8 százalék nyilvánvalóan aggodalomra ad okot, különösen, hogy a dezinfláció folyamata már jó két éve megállt. A csúszó leértékelés nem hagyott teret annak, hogy a jegybank kamatpolitikai eszközökkel küzdjön az infláció ellen. A kormányzati ráolvasás – a várakozásokat alulmúló előirányzatok hirdetése és szorgalmazása – szintén eredménytelennek bizonyult. Mivel a piac a forint felértékelődésére számított, továbbá a most megnyílt rövid távú ügyletek pénzigénye is árfolyamfelhajtó, az árfolyam is a kívánt irányba hat.
A magam részéről egyetértek a jegybank új elnökének azzal a meghirdetett céljával, hogy a korábbiaknál agresszívabb inflációellenes politikát kell folytatni, továbbá hogy az uniós tagság 2004-re várt idejére már az EMU-tagságot elérhető távolságban lévőnek láttató, az erre vonatkozó ígéretet hihetővé tevő inflációs teljesítményre lesz szükség. Ez meglehetős fordulatot tükröz például ahhoz az állásponthoz képest, amelyet a pénzügyminiszter képviselt az unió pénzügyminisztereinek tanácsa, az Ecofin 2001. áprilisi kibővített ülésén, illetve több más megnyilatkozásában, ahol az infláció gyors letörését szükségtelennek nevezte.
Elvileg mi sem egyszerűbb, mint új sarokszámok megadásával munkára biztatni a kánikulában a pénzügyi tárca számítógépeinek kezelőit és makromodellezőit, s ők bizonyára hamarosan elő is tudnak állítani az új monetáris politikával konzisztens fiskális előirányzatokat. A baj csak az, hogy ha a kormányzat napi döntéseinek – így például a kihelyezett kormányüléseken, pártrendezvényeken, különféle válságelhárító tanácskozásain hozott határozatainak – pénzügyi kihatásában megformálódó nagyságrendjeit vesszük alapul, akkor bizony már nyomát se látjuk az ellenzék által nemrég még reklamált többletbevételeknek. Viszont hihetőnek tűnnek a kutatóintézetek által előre jelzett, a nemzetközi standardok (GFS) szerinti 4,5-5,0 százalékos konszolidált GDP-arányos államháztartási hiányt tartalmazó becslések.
Mivel a bevételi oldalt adóemeléssel nem szokás a választási időben erősíteni, ráadásul a fiskális kiigazítást a kormányzat Bokros Lajos “szadisztikus hajlamaival” azonosítja, az államháztartásban jelentős pozíciójavulást a magas növekedés és a magas infláció kettőse sem hozhat.
Ekkor pedig előáll a közgazdasági tankönyvek mindegyike által aggasztónak vélt helyzet, amikor is a szigorú monetáris politika laza államháztartási politikával társul. Ezt – az egészségtelen mixnek is nevezett – helyzetet mind az árstabilitás, mind a növekedés fenntarthatósága szempontjából aggasztónak tartják, s mint a lengyel példából látható, nem is alaptalanul.
KILENGÉSVESZÉLY. Mindez megnehezíti a racionális várakozások és viselkedésmódok kialakítását. Például az árfolyam igen jelentős mértékben lenghet ki. Mondjuk 14 százalékos felértékelődést egy héten belül 29 százalékos leértékelődés követhet, és még mindig a sávon belül vagyunk. Közben azonban tízezernyi ügylet gazdaságossági kalkulációja borul föl.
A sikeres monetáris politika – ami a piaci szereplők és a jegybank közötti párbeszédre, az önerősítő várakozásokra és persze a konzisztens, kiszámítható fiskális politikára is épül – a tapasztalatok szerint jórészt eléri, hogy bár az árfolyam kilenghet, mégsem igen leng ki az egyensúlyi ponttól. A fenti kemény feltételek híján viszont az ingadozások állandósulnak, a folyamat kiszámíthatósága és a gazdaságpolitika hitele egyaránt csorbát szenved.
Ha a felsorolt kilengésekre a kamatpolitika “rugalmasan” reagál, a kamat elveszíti a forrásallokációt irányító szerepét, a tőzsde pedig a korábbiaknál is mélyebbre zuhanhat. Az említett fejlemények se a megtakarításokra, se a beruházásokra nem hatnak kedvezően. Így pedig hiába szorgalmazzuk a növekedést, az – feltételek híján – nem gyorsulni fog, hanem kifullad. Ennek elkerülésére pedig kisebb rosszként szükség lehet a választásokat követő kemény kiigazításra – meghirdetve vagy anélkül, csupán végrehajtva.
