Megalapozott bizakodással tekinthetnek a jövőbe a magyar üzleti élet képviselői, ha a kormányzat jelzéseire figyelnek. #<#A gazdaság folyamatosan 4 százalék felett növekszik, a termelékenység és az ipari termelés bővülésének üteme egyaránt jócskán meghaladja az Európai Unió átlagát. Ami pedig az uniós csatlakozást illeti, a tárgyalások jól haladnak. A gazdaság dicséretre méltó teljesítménye, s az uniós export magas, 70 százalék feletti aránya fényes bizonyíték rá, hogy már szinte teljesen érettek vagyunk a tagságra, így - vélik sokan - a belépés után sem lesz semmi gond.
NEM CSUPÁN PÉNZAUTOMATA. Vajon valóban így van-e ez? Mennyire felkészült a magyar gazdaság egésze a csatlakozásra? A vállalati szféra hajlamos az EU-t óriási pénzosztó gépezetnek látni, amely gyógyírt nyújt mindazokra a problémákra, amelyeket a cégek ma forráshiány miatt nem képesek megoldani. Az EU különböző alapjai valóban komoly pótlólagos forrásbevonást tehetnek lehetővé az ügyesen pályázók számára, az uniónak az üzleti szféra számára megmutatkozó legfontosabb vonása azonban mégsem ez. Ennél lényegesebb a négy szabadságjog – vagyis a tőke, a munkaerő, a javak és a szolgáltatások szabad áramlásának – érvényesülése, amit a közösen elfogadott jogi keretek, a közösségi vívmányok (acquis communitaire) garantálnak.
Ez a joganyag kiterjedt, gyorsan változó, s ami talán a legfontosabb, a jogalkalmazó szervek keményen végre is hajtatják a jogszabályokat. A magyar vállalkozók számára újdonság lesz ez, hiszen az elmúlt tíz év gyakorlatát itthon – néhány egyedi példastatuálás mellett – az engedékeny és erőtlen jogalkalmazás jellemezte. Elég ha csak a ma is széles körben elterjedt feketemunkára vagy a mellényzsebből kifizethető környezetvédelmi bírságokra gondolunk. Az unióban azonban ez nem így lesz, a közösség versenypozíciójukat féltő vállalatai erősen figyelik majd, hogy magyar konkurenseik betartják-e ugyanazokat a szabályokat, amelyeket nekik tisztelni kell.
A magyar gazdaság gyors növekedése, a javuló termelékenység dacára a kíváncsi elemző a jelenlegi adatok vizsgálatakor hamar szembesül azzal a ténnyel is, hogy e teljesítmény a Magyarországra települt multinacionális vállalatok és a vámszabad területek termelőinek produktuma – ráadásul a két kör erősen fedi is egymást. Elég végigtekintenünk a Figyelő TOP 200 első 10-15 vállalatán, nyilvánvaló, hogy a magyar GDP jelentős részét – s így a termelékenység-javulás és az exportteljesítmény oroszlánrészét is – a nemzetközi cégek alkotják. E cégek maguk is hajlamosak kihasználni azt a rövid távú költségelőnyt, amelyet a megengedő magyar piacszabályozás lehetővé tesz, ám ha majd belépünk, nem lesz gond számukra az odahaza már megszokott gyakorlat kiterjesztése itteni érdekeltségükre.
Viszont a munkaerő tekintélyes hányadát a többi magyar vállalat foglalkoztatja, leginkább a közepes és kisebb méretűek. Számukra kellemetlen meglepetés lehet az igazi uniós verseny. Ne áltassuk magunkat a szép makromutatókkal, e cégek többsége ma úgy versenyképes, hogy fittyet hány az uniós normáknak megfelelő környezetvédelmi előírások megtartására csakúgy, mint a munkaerő uniós szintű javadalmazására. Nem véletlenül idézi a brit The Economist azt a német közgazdászprofesszort, aki szerint az új tagországok versenyétől tartó német és osztrák gazdaságpolitikának éppen a belépés meggyorsítása lenne a feladata. A belépés után ugyanis ezek a versenyelőnyök elillannak, és a magyar (lengyel, cseh) cégeknek is jócskán megdráguló inputokkal kell versenyképes kibocsátást produkálniuk.
AUSZTRIA INTŐ PÉLDÁJA. A versenyképességi sokk valós veszély, ha nem tanulunk a nálunk saját EU-csatlakozása előtt sokkal versenyképesebb Ausztria keserű tapasztalataiból. Az ugrásszerűen megnövekvő árverseny és az uniós import kiszorító hatása a felkészítés dacára igencsak váratlan meglepetés volt sok osztrák vállalkozásnak. E hatást mi sem kerülhetjük el, de következményei tompíthatók. Lenne még idő rá, hogy – akár a Széchenyi-tervhez kapcsolódóan – olyan kormányzati programok induljanak be, amelyek felkészítik a vállalatokat a várható fejleményekre. A tényszerű, a gyakorlati szakemberek, vállalatvezetők számára jól hasznosítható, strukturált ismeretek átadása mellett adókedvezményekkel, ösztönzőkkel lehetne felgyorsítani a vállalkozási környezet idomulását az unióban általános gyakorlathoz. Ez lehetővé tenné a feketemunka visszaszorítását, a környezetvédelmi szabályok betartását, a szabályok megszegőit pedig – különösen az utóbbi esetben – keményebben szankcionálnák.
Fontos lenne annak az összefüggésnek a belátása is, hogy az uniós átlagnál kedvezőbb magyar munkanélküliségi adatok mögött nem kis részben a munkaerőpiac puha szabályai keresendők. Csatlakozásunk után a keményedő piaci környezet könynyen a munkanélküliség meglódulásához vezethet, amire lehet is példát találni több nemrég csatlakozott országban. A kormányzat aktív munkapiaci programokkal szerepet vállalhatna e sokk levezetésében is. Ha nem így lesz, a csatlakozás utáni években sok cégvezetőt és munkavállalót érhetnek kellemetlen meglepetések.
