Gyorsan gyarapszik a rendszerváltásról szóló irodalom. Legújabb gyümölcse a Tíz év után… című három dolgozatot tartalmazó könyvecske, amelynek szerzői mind szakmai, mind közéleti tevékenységük alapján ismert személyiségek. A közlési sorrendet betartva: Galló Béla írása Európa kísértete címmel hazánk külpolitikájának alakulását elemzi, Andor László Gazdaságpolitikai kéziratai alapos áttekintést nyújtanak a demokratikus fordulat utáni gazdasági változásokról, végül Hegyi Gyula publicisztikai ihletésű eszmefuttatásban fejti ki véleményét a társadalompolitikáról Elsodort társadalom címmel.
E különböző színvonalú, valamint eltérő megközelítésű írások összességükben szigorúan elmarasztaló képet festenek a rendszerváltásról, pontosabban annak hatásairól, következményeiről. Hegyi Gyula egyenesen az e fordulatot követő kormányokat vádolja azzal, hogy fogyasztói paradicsomot teremtettek a gazdagoknak, milliók számára újjászülték a nyomort és szegénységet, sikereket hoztak a bankoknak, a bevásárlóközpontoknak, az őrző-védő szervezeteknek, míg teljes kudarcot az egészségügynek és a kultúrának. Dicséri a kádári konszolidációt, míg hevesen támadja a neoliberalizmust, az államtalanítást, s különösen “az ember bel- ső és külső természetét felsértő elszabadult globalizációt”.
A BAJOK FORRÁSA. Galló Béla, de még inkább Andor László már jóval mértéktartóbb és tárgyszerűbb dolgozataikban szintén leszedik a keresztvizet a rendszerváltásról és lényegében ezt tartják minden bajunk és bánatunk fő forrásának. Andor így fogalmaz: a rendszerváltás mérlege siralmas, még akkor is, ha Magyarország a viszonylag szerencsésebbek közé tartozik. Véleményét megtoldja egy Jeffrey Sachs-idézettel, amely arra utal, hogy tíz év kevés az átalakulás érdemi értékelésére, miközben leszögezi: “A tényeket azonban összegezhetjük és ezek a tények önmagukért beszélnek”. Ezt az aranyigazságot azonban a szerzők csak alig vették figyelembe, mint ahogy azt sem, hogy nem közömbös, azok közül mit emelünk ki, s főleg: hogyan kommentálunk. Ezért a történelmi távlat hiányával is magyarázhatók e dolgozatok egyoldalú és vitatható ítéletei. Persze akadnak közöttük megfontolásra érdemesek is. Így újfent Andort idézve: nem jó dolog, ha a régi rendszer örökségének tekintünk mindent, ami (még) rossz, miként az is hiba, ha ez utóbbi évtizedet egyszerűen sikersztorinak tekintjük. (Tegyük hozzá: de az is, ha teljes kudarcnak.)
Ezeket az írásokat olvasva nem hagyhatjuk említés nélkül a szerzők egyértelmű baloldali eszmei elkötelezettségét, hangsúlyozva, hogy minden hasonló témákkal foglalkozó szakember – akár bevallja, akár tagadja – valamely világnézet híve. Ez nem is baj, hiszen a “langyosakat kiköpi a szájából az Úr”, a szélkakasok népes táboráról pedig szó se essék. Az objektivitásra törekvés követelménye azonban megkívánja, hogy ne feledkezzünk meg róla: a történelemben példa nélküli, hogy egy félperiférián lévő volt szocialista ország, ahol nincs valódi polgárság és híja van a demokratikus hagyományoknak is, békés úton áttérjen a piacgazdaságra, magyarán a kapitalizmusra. Ez a korántsem meglepő megjegyzés (részben) mentségül, egyszersmind magyarázatul szolgálhat az egymást követő rendszerváltó kormányok számos joggal kifogásolható intézkedésére. Persze nem mindegyikre, hiszen még szűk mozgásterük ellenére is sok mindent lehetett (és kellett) volna jobban csinálniuk.
E kis könyv egyébként leginkább arról szól, milyen javaslatok megvalósításával lehetne az elmúlt évek alatt már lezajlott rendszerváltás nyomán létrejött gazdasági, társadalmi helyzetet megreparálni.
KATEGORIKUSAN. Ezzel elérkeztünk a lényeghez, vagyis ahhoz, hogy a szerzők egyértelmű célja a múlt (csaknem) elengedhetetlen bírálatával alátámasztva egy baloldali (párt)program megfogalmazása volt. Méghozzá egy olyan tervezeté, amely – szerintük – helyreigazítaná az elmúlt tíz évben elkövetett hibákat, torzulásokat, anomáliákat. Az elmúlt évtizedek számos rendszerváltásának tanújaként és pártprogramjainak ismeretében a recenzens azonban töredelmesen bevallja: meglehetős bizalmatlansággal viseltetik az ilyen dokumentumok iránt, ezek elemzésére és bírálatára nem is vállalkozik. Nem vitatja ugyan a jó szándékot, s értékeli a számos bölcs megállapítást, okos fejtegetést, de messzemenően rühelli a szövegekben elszaporodott – és jól ismert – “kell”-eket, a sok felszólító módot, a kategorikus kijelentéseket. Hogy e program megvalósuljon, annak “aprócska” előfeltétele, hogy a következő választáson győzzön az a baloldal, amely magáénak vallja ezt “a politika nyelvén megfogalmazott jövő filozófiáját”, továbbá – nem utolsósorban – akarja és tudja is ezt a bő lére eresztett tervezetet a gyakorlatba átültetni. Így lesz-e, vagy másképpen, ezt a legöregebb madárjósok sem tudják ma még biztonsággal megjövendölni. –
