létezett egy nyugati metróvonal, amely áthaladt ugyan Kelet-Berlin három megállóhelyén, de nem állt meg. Mindez jól tükrözte a város helyzetének abszurditását. Nemsokára Budapestnek is lesz három metróállomása, amelyen a földalatti nem áll meg. Elsősorban azért, mert nem épül meg – legalábbis belátható időn belül nem. Mindez jól tükrözi az ország kettéosztottságának abszurditását.
A főváros vezetése most abban bízik, hogy a kormánnyal szemben indított perét megnyeri, s a szerződés szerint neki járó pénz lesz a fedezet a 4-es metró munkáinak befejezésére. A per kedvező kimenetelében a főpolgármester már csak azért is bízhat, mert ilyenre van precedens: az önkormányzatok már nyertek pert az állammal szemben a privatizált gázközmű-vagyon ellenértékének ügyében. A kormány pedig abban bízhat, hogy a tartós gazdasági növekedés megteremti majd a költségvetési fedezetét a fővárosi metrónak – fizetni viszont nyilvánvalóan már csak a következő kormányzati ciklusban kell.
Sem a fővárosi önkormányzat, sem a kormány gondolatmenete nem nélkülözi az ésszerű alapokat. Ahelyett azonban, hogy a felek megegyeznének, a folyamatok irracionális mederbe terelődnek, s gellert kapva politikai kényszerpályákra kerülnek. A főpolgármester pénzügyileg megalapozatlan óriás-beruházásba kezd, a kormány pedig improvizált és dilettáns közlekedésszakmai ötletekkel hozakodik elő.
Az olasz fővárosban is évtizedekig tartott az – immár két – metróvonal megépítése. Egyrészt azért, mert pénz soha nem volt rá elég, másrészt azért, mert az építők lépten-nyomon műemlékekbe ütköztek. Fellini Róma című filmjében van egy jelenet: a metróalagút fúrói ókori fürdőcsarnokba ütköznek. A falakon a letűnt birodalom nagyjainak freskói. A csodálatos festmények azonban a beáramló friss levegő hatására lassan kezdenek leperegni. A végén csak a csarnok csupasz fala, s persze az új metró marad. Sic transit gloria mundi… –
