Egy az egyben vezette rá a labdát a zömök csatár a hórihorgas beckre. A védő szerencsétlenül helyezikedett, így a támadó agyán átcikázott, hogy akár kötényt is adhatna. Aztán úgy döntött, hogy mégsem alázza meg ellenfelét, sőt a végén még a helyzetet is elpuskázta. A leírt akciót nem a labdarúgó Európa-bajnokság egyik rangadóján vezették, hanem a Mol juniálisán. A csatár Csák János – akkor még a társaság elnöke – volt, a védő pedig Varga Mihály, a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára. A pálya szélén ácsorgóknak egyöntetű volt a véleménye: Csák azért nem volt rámenősebb, mert attól tartott, hogy egy ilyen csel ronthat pozícióin a gázáremelésért folytatott harcban. Ma már biztos “bebőrözné” ellenfelét, ha volna rá módja, hiszen a kormány a lehető legkisebb mértékben – 12, vagyis éves szinten 6 százalékkal – emelte csak fel a gáz árát.
PUHA JÁTÉK. Ezért aztán Csák le is mondott. Nem egészen másfél éves irányítása alatt számos változást vitt végbe, így például ő vezette be a kormány-Mol derbit a nyár eleji vállalati mulatságon. A Fidesz belső köreivel jó kapcsolatban levő menedzser olyannyira figyelembe vette a legnagyobb kormánypárt sportszenvedélyét, hogy a társaság éves jelentésében fotóval örökíttette meg Varga államtitkárral már-már hagyományosnak mondható sportpárharcát. Ám ez sem használt semmit, mert míg a sportban alájuk játszott Csák, addig a politikai parketten kifocizta magát Orbán Viktor kegyeiből. A miniszterelnök az utolsó időben egyre kevésbé hallgatott a menedzserre, aki nemcsak ellent mondott neki gazdasági kérdésekben, de nem ritkán még igaza is volt.
A Mol-elnök tehát kudarcot vallott. Ezt sokan már előre megjósolták, de meglepő módon nem a vállalat tehetetlenségi ereje “nyomta szét” Csákot, hanem a korábban kitűnő kapcsolatai hagyták cserben. A nemzeti energetikai vállalat 1999-ben látványosan átalakított, a koalícióhoz lojális szakemberekből összeállított vezetése tudatosan puha volt a kormánnyal szemben, hiszen világos volt, hogy a szabályozási kérdésekben “keménykedéssel nem megy semmire”. Az igazgatóság egyik tagja fogalmazott így utólag, szerinte több tucat dokumentumot játszhatott volna ki a társaság a gázárvitában, de ezzel jó esetben is csak a média támogatását nyerték volna el. S noha a Mol belső reformja szépen haladt – a költségeket sikerült csökkenteni, a hatékonyságot növelni, megindult a tudatos karcsúsítás – a gázár kérdésében nem tudott semmit felmutatni az operatív elnök, aki idő előtti távozása miatt gyakorlatilag ingyen dolgozott a Molnál. Drágán fizettek viszont a részvényesek Csák lemondásáért: 40 milliárd forint árfolyamveszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni, mely összegből – aprócska vigaszként – 10 milliárd esett az államra.
Utólag úgy tűnik, hogy a kormánynak teljesen más volt elképzelése a Mollal, mint Csáknak. Kérdés azonban, hogy ezt miért nem mondta meg neki senki a kezdet kezdetén – firtatják az elemzők most, a Mol-elnök lemondását követően. Ennél sokkal megfontoltabban fogalmaz Dobák Miklós közgazdász, a társaság igazgatóságának tagja, aki szerint a tulajdonosi és a szabályozói szemlélet harcából ismét az utóbbi került ki győztesen. Az egyetemi tanár nem áll egyedül e véleményével, de nem ad minden felmerülő kérdésre kielégítő választ az a hipotézis, hogy az Orbán-kormány inkább a választóknak akar kedveskedni, mint a 25 százalékos állami tulajdonban lévő Molnak.
Sántít ez az okfejtés már csak azért is, mert nem csupán alacsony mértékűre sikeredett az emelés, de a kormány általános támadást is indított az olajtársaság ellen. A kormányszóvivő azzal a lendülettel, amellyel a 6 százalékos emelést bejelentette, extraprofit realizálásával is vádolta a Molt. Azután megerősítette, hogy a kormány ajánlatot tett a Mol gázüzletágára. A közszolgálati televíziónak nyilatkozó Matolcsy György gazdasági miniszter pedig sejtelmesen mosolyogva vetette fel: nincs is talán akkora veszteség ezen ágazatban, hiszen a Mol nem ugrott az ajánlatra.
PRÓBÁLKOZÁSOK. Arra az ajánlatra, amely a valóságban nem is létezett, legalábbis az igazgatóság tagjaihoz nem érkezett komolyan vehető megkeresés. De a vételi szándék ismeretében sem valószínű, hogy a regionális terjeszkedést stratégiai célként elfogadó testület érdemben foglalkozni tudott volna a visszaállamosítással. Viszont konkrét döntéseket hozott annak érdekében, hogy a gázdivízió ne ronthassa tovább a csoport eredményességét és ezzel a részvényesi értéket. Egyrészt megpróbálja megváltoztattatni a kormány döntését: “kezdeményezi a gázár felülvizsgálatát a Magyar Energia Hivatalnál (MEH), továbbá jogi lépéseket tesz a társaság alkotmányos jogainak és kártérítési igényének érvényesítése érdekében”. Másrészt pedig kiszervezi a gázkereskedelmi, szállítási és tárolási tevékenységeket különálló, de teljes mértékben a Mol Rt. tulajdonában álló társaságokba.
A Mol megfogyatkozott igazgatóságának nem volt más választása, mint előre menekülni. A politikailag lojális testület múlt pénteki ülésén saját jogászaitól olyan szakvéleményt kapott, amely nem hagyott mérlegelési lehetőséget az igazgatósági tagoknak. Nemcsak erkölcsi, de anyagi felelőséggel is tartoznak a részvényeseknek és a “több tíz-, esetleg százmilliárdos veszteségre nincs biztosításunk” – mondta egyikük a Figyelőnek azt követően, hogy egyhangúlag elfogadták a majdnem bizonyosan perbe torkolló intézkedési csomagot. Bár a Mol közleménye erre nem tér ki, azt sem zárja ki teljesen a testület, hogy egyes szolgáltatásokat ideiglenesen szüneteltet majd a veszteséges üzletágban.
SOKSZOROS HATÁS. A múlt hét Mollal kapcsolatos eseményeit különbözőképpen ítélik meg a részvénypiaci elemzők, de abban egyetértenek, hogy a legnagyobb magyarországi cég és a kormány csatározása az olajipari részvény árfolyamán túlmutató jelentőséggel bír, s nemcsak a magyar tőkepiac szempontjából. A konzervatív befektetési politikát követő tőketulajdonosokat tartózkodóvá teheti az a tény, hogy a magyar kormány a piacgazdasági elvekkel és az érvényben lévő törvényekkel ellentétes döntéseket hoz. Ráadásul nehezen felfogható, miért éppen a Mol Rt. fizeti meg a kormány infláció-ellenes és szociális politikájának árát. A gázáremelés lehetett volna differenciált is, a lánc más részein elhelyezkedő vállalkozások is hozhattak volna némi áldozatot.
Sőt ennek be is kellett volna következnie, hiszen nem irreális a feltételezés, hogy az olcsó – Mol által dotált – gázból egy erőmű áramot állít elő, majd ezt a szabad piacon értékesíti. A nemzeti energetikai társaságnál éppen ezért már egy ideje arról beszélnek, hogy ők finanszírozzák saját konkurenciájukat. Ezt nyilván meghallották a Gazdasági Minisztériumban is, mert a kormányülés előtt három javaslatot készítettek, ám a döntést nem a rendeletet aláíró szakminiszter hozta, az annál magasabb helyen született. Ezért nem meglepő, hogy a legkisebb mértékű emelést tartalmazó változat lett a favorit. Reménykedett a Mol abban is, hogy esetleg a MEH támogatja a nagyobb mértékű és differenciált korrekciót, de a Chikán Attila gazdasági miniszter kabinetfőnökéből energiahivatali főigazgatóvá avanzsált Kaderják Péter a vita leghevesebb fázisában inkább egy kaliforniai konferenciára utazott…
A gázüzletág leválasztásának tervét különben általános szkepszis fogadta, hiszen a visszaállamosítás minden tőzsdei elemző számára rémisztő fogalom. A jelenlegi piaci viszonyok fennmaradása esetén évente több tízmilliárd forinttal kellene a költségvetésből támogatni a gázkereskedelmet – figyelmeztet Szilágyi György, a Takarékbróker vezető elemzője. A témában megnyilatkozó közgazdászok is értetlenkednek, hiszen a probléma egészére nem jelent megoldást az állami tulajdonlás – csak világos helyzetet teremt a dotálásban.
A következő két-három évben – hacsak nem csökken a kőolaj világpiaci ára, illetve a dollár árfolyama az euróval szemben (alapvetően e két tényező határozza meg a gáz árát) – nincs esély a nyereséges gazdálkodásra. A kormány vételi ajánlatának megszellőztetése után ismét felerősödött az a régóta terjedő pletyka, miszerint nem véletlenül csökken tartósan a Mol-árfolyam, hiszen a jelenlegi, az eszközértékhez közeli szinten sokan szívesen beszállnának stratégiai céllal a magyar energetikai társaságba. Az alapszabály nyújtotta védelem – az állam kivételével senki sem tehet szert 10 százalékot meghaladó szavazati arányra – csak ideig-óráig jelent akadályt a menedzsment jogok megszerzésében. Azt is rebesgetik már, hogy a jelenleg 300 milliárd forintot érő közkézhányad magyar befektetői csoportok érdeklődését is felkeltette. Olyan csoportokét, amelyek rendelkeznek kellő politikai befolyással, hogy birtokon belülre kerülvén azután a szabályozói oldalon lendíthessenek az árfolyamon.
UTÓDLÁSI KÉRDÉSEK. Ilyen piaci találgatásokat hallott már Hernádi Zsolt is, aki szintén tagja a Mol igazgatótanácsának, ám túl nagy jelentőséget láthatóan nem tulajdonít azoknak. Pedig meg nem erősített hírek szerint ő, a Takarékbank Rt. elnök-vezérigazgatója lesz a Mol következő elnöke. Hernádi neve már a múlt heti igazgatósági ülés előtt is felmerült, de megválasztásának nem volt realitása – állítja egybehangzóan az igazgatóság több tagja is. Július 7-én, a következő hivatalos összejövetelen azonban minden valószínűség szerint beültetnek valakit a Csák távozásával megüresedett székbe. Az igazgatóság élni kíván azzal a jogával, hogy maga választhassa meg az elnököt, ráadásul olyan független jelöltben gondolkoznak, aki mind az intézményi befektetőknek, mind pedig a kormánynak “fekszik”. Két esélyes van, Hernádi mellett Mosonyi György vezérigazgató felel meg az elvárások többségének. Csakhogy mindkettejüknél komoly hiányosságok is fennállnak: Hernádi egyéb kötelezettségei miatt nem tud operatív elnökként fellépni – a többi között a Malév Rt. elnöki tisztjét is ellátja. Az egyszemélyes vezetői tapasztalattal, valamint vitathatatlan szakmai hátérrel rendelkező Mosonyinak nem elég jók a politikai kapcsolatai. “Nem volt szakkollégista” – világít rá a dolog lényegére egy bennfentes.
A jelenlegi igazgatóság bármelyik másik tagja csak átmeneti megoldásnak lenne tekinthető, akinek mandátuma kizárólag a várhatóan szeptember elejére összehívandó rendkívüli közgyűlésig tartana. Egyelőre azonban “Csák nélkül, de az ő szellemében” folyik a munka – bizonygatja Dobák Miklós, s a külföldi intézményi befektetők delegáltja abban is bízik, hogy helyreállítható a valóban régóta szétfoszlott bizalom.
Erre az üzleti világban egyre kisebb esélyt látnak, mert a kormány nemcsak a gázáraknál avatkozott be ellenségesen, de minden olyan területen is a piac törvényeivel ellentétes a magatartása, ahol lehetősége van a befolyásolásra. A koalíció kommunikációja, ha lehet, tovább ront a helyzeten, hiszen olyan területeket is támadnak a kormánypártok, ahol nincs törvényes eszközük a beavatkozásra. Így például a benzinár körül folytatott vitában a kisgazdapárt a Mol bojkottjára szólított fel. Civilizáltabb formában ugyan, de a kormányszóvivő is csatlakozott a piacellenes ligához, a gázáremelés indoklásakor felhozott érvei – “azokat az árakat, amelyeket saját eszközeivel befolyásolni tud, igyekszik 6 százalékon” tartani a kormány – az árhivatali közleményeikre emlékeztették a piac szereplőit.
“Csakhogy nem az utolsó húsz év kádári árhivatalára, hanem az első húsz év betonfejeire” – mondja Orbán István, az Egis Gyógyszergyár Rt. elnök-vezérigazgatója, aki szintén komoly szenvedője a kormány árletörő politikájának. Ugyanazon a múlt heti kormányülésen döntött a gyógyszerárról is a kabinet, amelyen a gázpiaci reményeket lehűtötte. Sőt, a gyógyszerszakma bizonyos szempontból rosszabbul járt, mert még tárgyalóasztalhoz sem ülhetett eddig. Annyi történt csupán, hogy a kormány rögzítette az egészségügyi miniszter tárgyalási álláspontját. Június 29-re meghívta a szaktárca vezetője a gyártókat tárgyalni, de az érintettek nem sok jót remélnek. Már a napirend is olyan, hogy a konkrét áremelés – amelynek az állami büdzsé számára elfogadhatónak kell lennie – csak elrejtve szerepel rajta, a gyógyszergyártók legalábbis első olvasatkor nem bukkantak rá. Úgy tűnik, a kormány szeretné minél inkább elhúzni az érdemi vitát, addig ugyanis rögzíti a támogatott termékek jelenlegi árát.
Erre persze szüksége is van, ha be akarja tartani a gyógyszerkassza költségvetését, amely már-már krónikusan alultervezett. Kérdés azonban, hogy meddig feszíthető tovább e húr, hiszen már nemcsak a külföldi gyártók, de a hazaiak is a részleges kivonulás gondolatával foglalkoznak. Márpedig ennek bekövetkezte esetén bizonyosan nem lesz tartható a költségvetés gyógyszerekkel foglalkozó része. Így pedig érthetetlen, miért akarja mindenáron a kenyértörésig elvinni az ügyet a kormány.
(Közreműködött Berger Zsolt)
