Ha Frankfurt a Nemzetközi Valutaalap látómezeijébe esne, talán már hónapokkal ezelőtt javasolták volna valutatanács felállítását az Európai Uniónak. Aztán nem sokkal később – amikor a javaslatok hallatán kialakult pénzpiaci pánik már elég sok kárt okozott -, észrevették volna, hogy az európai valuta értékvesztését nem valamiféle túlzott pénzkibocsátás vagy galoppírozó infláció okozza, hanem valami más. Valami egészen más.
NEHÉZ SZÜLÉS. Az euró másfél éves pályafutását szemlélve érdemes visszagondolnunk arra, hogy tizenhat hónappal ezelőtt az írott és elektronikus sajtó győzelmi jelentésektől volt zajos. Az euró sikeres rajtjától meghatódva nem egy kommentátor meg is kongatta a vészharangot a dollár világhegemóniája fölött. A új valuta születésének pillanataiban kevesen emlékeztek arra, milyen kínkeserves küzdelem vezetett el Nyugat-Európa különböző országaiban eddig a pontig, és talán még kevesebben anticipálták a kontinens monetáris kálváriájának folytatódását.
Az euróval kapcsolatban mindenféle illúziók, különféle naiv és megalapozatlan várakozások igen sokáig elaltatták a közvéleményt. Olvashattuk például, hogy a monetáris unió az árak kiegyenlítődését fogja eredményezni egész Európában – mintha nem lenne természetes, hogy egy városon belül is eltérő lehet ugyanannak a terméknek az ára egy külvárosi bevásárlóközpontban és egy belvárosi butikban. Sokat hallunk – amerikai illúziókat kergetve – a munkaerő szabad áramlásáról, amit Európán belül messzemenően megakadályoznak a nyelvi korlátok, a mobilitás hagyományának hiánya, és a szabályozásban fennmaradó akadályok.
Eközben az történt, hogy a fiskális és monetáris konvergencia kritériumai deflációs kényszerzubbonyba bújtatták az EMU-ban részt vevő nemzetgazdaságokat. Lehet, hogy egyszer majd az egységes valuta dinamizálni fogja az európai gazdaságot, ez idáig azonban az állami kiadáscsökkentési kényszerek miatt inkább csak rontotta a növekedési kilátásokat és súlyosbította a már korábban is nagy tehernek számító munkanélküliséget.
Az eurónak a dollárhoz viszonyítva másfél éven át tartó értékvesztése valószínűleg rádöbbenti a közgazdászokat és a politikusokat arra, hogy Európa integrációja a monetáris területen előreszaladt. A nemzetgazdaságok számára az önálló konjunktúrapolitika lehetősége megszűnik, miközben nem jön létre kellő erősségű kontinentális méretű szabályozás és újraelosztás, amely az egységes piac differenciáló hatását ellensúlyozhatná. Ahogy azt Stuart Holland brit közgazdász megfogalmazta: az euró bevezetése utáni Európa a New Deal előtti Egyesült Államokhoz fog hasonlítani. A pénzszűke, a defláció, és egyben a munkanélküliség korszakának vége egyelőre nem látszik, a feszítő ellentmondások feloldására képes koncepciók még nem jutottak a kormányzati döntéshozatal közelébe.
Az euró árfolyamának “kedvezőtlen” alakulásában tehát nem az EU-valuta pénzforgalmi hasznossága kérdőjeleződik meg, hanem az integrációval kapcsolatos számtalan megválaszolatlan kérdés és stratégiai bizonytalanság összegződik. Európának ma nincs egy Jacques Delors-hoz vagy Helmut Kohlhoz mérhető, iránymutató politikusa. A brüsszeli tisztviselői garnitúrának nincs kellő tekintélye, s nem övezi túlzott bizalom a stabilitási és növekedési paktumot sem, amelytől a fiskális és monetáris konvergencia kritériumainak objektív és automatikus kikényszerítése lenne elvárható.
Mindezek miatt megalapozottnak tarthatjuk azokat a véleményeket, amelyek szerint még évtizedekbe telhet, mire az euró a dollár mellett csúcsvalutaként jelenhet meg a valutapiramis tetején. Tévednek viszont azok, akik az euró mélyrepüléséből az “angolszász modell” fölényét olvassák ki. Tény, hogy az európai gazdaságok nehézkesebbek, mint az amerikai (és a brit), ugyanakkor azonban – a monetáris zavarodottság ellenére – stabilabbnak tekinthetjük őket, pénzügyileg és szociálisan egyaránt.
NAGY-BRITANNIA VESZÉLYZÓNÁBAN. Ha van ország, amelynek ma oka van az aggodalomra, az éppen Nagy-Britannia. A britek ugyanis a kilencvenes évek folyamán nem annak köszönhették dinamikus – a kontinensét jóval felülmúló – növekedésüket, hogy a megelőző másfél évtized során amerikanizálták gazdasági rendszerüket. Valójában a kiugró növekedés fő oka az volt, hogy a fontot 1992 szeptemberében kivonták az európai árfolyam-rendszerből (ERM), és az ezt követő leértékelődés nagyfokú versenyelőnyt kölcsönzött a brit iparnak. Aztán az évtized második felében a megindult tőkebeáramlás és az EMU-valuták körüli bizonytalanság felhajtotta a font árfolyamát. (Ugyanez történt – még erőteljesebben – a dollárral is, ám az Egyesült Államok kivételes helyzete miatt ez ott nem okozott gondot.) A “gyenge” euró első áldozatai tehát Longbridge és Dagenham gyárai, vagyis a szebb napokat látott brit autóipar maradványai.
Azt mondhatjuk tehát, hogy – leszámítva az Európán kívül nyaralni vágyó EU-polgárokat – az euró-zóna számára nem jelent tragédiát az új valuta eddigi értékvesztése. Láttunk már hasonlót az amerikai dollár esetében is. De ha igaz, hogy a tartós árfolyamesés az unió perspektívájának hiányát tükrözi, akkor az hosszú távon az egész kontinens számára rossz hír. –
