Néhány nap múlva hivatalosan is új elnöke lesz a német konzervativizmus vezető pártjának, a Kereszténydemokrata Uniónak (CDU).
Az új elnök személye önmagában is valóságos forradalmat szimbolizál. A neve: Angela Merkel. Ő az első női politikus, aki átveheti egy nagy német párt – méghozzá egy konzervatív párt – vezetését. Ez önmagában is fordulat, de szinte semmiség azokhoz a mélyebb különbségekhez képest, amelyek Angela Merkelt a német konzervativizmus eddigi vezéralakjaitól elválasztják. A második világháború befejezése óta a bonni köztársaság egész történelme során általában Rajna-vidéki és katolikus politikusok álltak a párt élén, személyükben is megtestesítve a szembenállást a porosz protestantizmussal, s jelképezve sajátos kötődésüket a francia kapcsolat iránt. Adenauer volt ennek a politikai típusnak az első és legendás megtestesítője. Minden racionális gazdasági és politikai érvrendszeren túlmenően ez sajátos érzelmi töltést adott a valójában az Európai Unió létrejöttének feltételéül (és motorjául) szolgáló német-francia kapcsolatok újjáépítésének.
Angela Merkel ezzel szemben evangélikus papi család sarja, fizikus, aki a keletnémet kommunista államban élt és nevelkedett. Tagja volt (ha nyilván formálisan is) a keletnémet kommunista ifjúsági szövetségnek (FDJ) és szóvivője az NDK utolsó – és egyben első szabadon választott – kormányának, amelynek miniszterelnöke a csak látszatra létező keletnémet kereszténydemokrácia homályból kényszerűen előráncigált vezetője, Lothar de Maizičres volt.
BOTRÁNY-SZÜLTE KARRIER. Helmuth Kohl hatalma tetőpontján emelte a párt vezetői sorába Angela Merkelt, akit a maga politikai teremtményének tartott és kedvenceként kezelt. Ő emlegette úgy bizalmasabb körben, hogy “a leányzó”. Emelkedése nyilván lassúbb lett volna, ha 1998-ban a CDU/CSU nem marad alul a választásokon Schröder szociáldemokratáival szemben. Ez a vereség szükségszerűen kiváltott valamiféle megújulási igényt a német konzervativizmus soraiban. Így lett Angela Merkel a választási vereség után 45 esztendős korára a CDU főtitkára. S feltehetően még évekig ott dolgozott volna a párt nagyjainak árnyékában, ha Kohl pártfinanszírozási botránya ki nem robban, s a korrupciós gyanú áradata a mindenható kancellár után el nem söpri az útból utódját, Wolfgang Schäublét, majd a legerősebb elnöki önjelöltet, Volker Rühe hadügyminisztert is.
A német kereszténydemokráciának fel kellett ismernie, hogy teljesen új arcra van szükség a párt élén, ha – mint a politikai konzervativizmus vezérosztaga – 2002-ig, tehát a viszonylag közeli választásokig ki akar mászni a politikai és morális szakadékból.
ÚJ KELETNÉMET POLITIKA? Így esett a választás Angela Merkelre. Méghozzá nem elsősorban valamilyen bölcsen ravasz számításból, hanem elsősorban azért, mert “a leányzó” volt a párt első olyan vezetője, aki egyértelműen szakított felfedezőjével és mentorával, Kohllal. Ő volt az egyetlen, aki egy híressé vált Franfurter Allgemeine cikkben ki merte jelenteni: “Felfoghatatlan, hogy valaki (Kohl) a becsületszavát a törvény fölé helyezi, noha bűnt követett el. Meg kell tanulnunk járni az öreg csataló nélkül. Akárcsak egy érlelődő fiatalnak, aki az önállóságot választja.”
Angela Merkel megjelenése a párt élén minden jel szerint elsősorban azt fogja jelenteni, hogy a német konzervativizmusnak lesz egy új, belső “keleti politikája”. “A leányzó” már esztendők óta értelmetlennek tartotta, hogy a keleti tartományokban a CDU a merev konfrontáció politikáját folytatja a kommunista utódpárttal szemben. A változás első szimbolikus jele volt, hogy amikor a minap megünnepelte a német parlament az egyetlen szabad NDK-választás évfordulóját, Lothar de Maizičres az első sorban ülhetett – ami még néhány héttel ezelőtt is szentségtörésnek számított volna.
Ettől a jelképes aktustól függetlenül általában is várható, hogy Angela Merkel vezetése alatt nyitottabb, kompromisszumképesebb, centristább irányba tolódhat a CDU politikája. Az igazi kérdés persze az lesz, hogy miképpen fogadja ezt a változást a CDU-nál radikálisabban jobboldali bajor CSU, s annak mindenható vezetője, Edmund Stoiber, akinek bevallott célja, hogy konzervatív választási győzelem esetén, a háború utáni német történelemben először, ne a CDU, hanem a CSU adja a kancellárt – akit természetesen Stoibernek hívnának. Ennek a harcnak már nemzetközi tétje van. Nem utolsósorban azért, mert a német konzervatívoknak el kell dönteniük, hogy milyen kapcsolatot akarnak kialakítani az új orosz kurzussal, amelyet Schröder kancellár már “stratégiai szövetségesének” minősített. Ha két év múlva a kereszténydemokrácia nem Stoibert, hanem Angela Merkelt választja kancellárjelöltjének, akkor új szakasz kezdődik Nyugat-Európa vezető hatalmának politikai életében. –
