Schröder német kancellár megnyerte makacs küzdelmét. Német szakértő került a Nemzetközi Valutaalap, az IMF élére. Hosszú viták után és csaknem általános nemzetközi ellenérzésekkel dacolva Horst Köhler, az EBRD elnöke veszi át az IMF irányítását. Az előzményekből és a fogadtatásból egyaránt megállapítható, hogy ez a kierőszakolt német győzelem jócskán megterhelte elsősorban Berlin és Washington viszonyát – de még Németország és az Európai Unió többi tagállamának kapcsolatrendszerét is.
A Financial Times egyenesen egy régi, hírneves western-film címéből merített ihletet, amikor a Köhler elfogadását megelőző küzdelemsorozat elemzésének ezt a címet adta: “Lövöldözés az IMF-karámnál”.
AZ OROSZ KAPCSOLAT. E pénzügyi posztért vívott – de elsődlegesen mégis politikai jellegű – pisztolypárbaj első golyóváltásának tétje Schröder számára az volt, hogy érvényesítse Németország új hatalmi pozíciójának súlyát. Az IMF-ben a végső döntés eleve az Egyesült Államok kezében van, de az amerikaiak gesztusként hagyományosan átengedték az elnöki tisztséget egy nyugat-európai hatalomnak. Ezt a posztot az IMF történelmében többnyire franciák töltötték be. A Bonni Köztársaság korszakában a francia jelölt általában megkapta a német támogatást. A Berlini Köztársaság most az IMF elnökségre benyújtott igényével is demonstrálni akarta, hogy Európa vezető hatalmának tekinti magát. Sőt, egyes amerikai kombinációk Schröder makacssága mögött más törekvéseket is sejttettek. A Washington Post szerint “a kirakós rejtvény hiányzó darabkája: felkészülni arra, hogy Putyin orosz elnökként különleges kapcsolatokat akar kiépíteni Németországgal.”
A németek gondja az volt, hogy nem tudtak előállni megfelelő tekintélyű, “nehézsúlyú” jelölttel. Erre hivatkozva Schröder első választottját Washington szokatlan módon – és mellékesen: Németország EU-partnereinek nagy megkönnyebbülésére – megvétózta. Berlin azonban tovább folytatta a harcot és Köhlert javasolta. Az amerikaiak, élükön Larry Summers pénzügyminiszterrel, még az EBRD elnökét is gyengének tartották erre a posztra. Nem a szakértelmét kérdőjelezték meg. Azzal érveltek, hogy az IMF, ha nincs is válságban, feltétlenül komoly átalakításokra szorul, így elnökének olyan, átütő politikai tekintéllyel is rendelkező pénzügyi szakembernek kell lennie, aki képes arra, hogy az IMF-tagok nagyon is ellentmondásos törekvéseivel szemben kikényszerítsen egy kompromisszumra épülő és egyben az amerikai érdekek számára elfogadható reformot. Ezt az igényt hangsúlyozta Summers a képviselőház bankügyi bizottsága előtt, mondván, hogy a reform “nem akadályozhat bennünket a gazdaságpolitika irányának befolyásolásában Thaiföldtől Bulgárián át Brazíliáig”.
Schröder makacssága Köhlert így szinte darázsfészekbe kergette. Enyhén szólva is kétséges, hogy az EU legnagyobb gazdasági hatalma képviselhetné annak a csoportnak a nézetrendszerét, amelynek hangadói a fejlődő országok, s amely úgy véli, hogy az IMF hitelei és pénzügyi mentőakciói eddig jórészt az amerikai külpolitika függvényei voltak.
Ugyanakkor washingtoni oldalról is nő a nyomással párhuzamos bizonytalanság. Az IMF irányítását akkor veszi kézbe első ízben egy német elnök, amikor a világ vezető hatalma éppen elmerül a választási harcban és nem lehet tudni, hogy a következő adminisztráció miképpen értékeli majd az IMF szerepét Amerika külpolitikájában. És persze azt sem, hogy ez azonos lesz-e a majdani kongresszusi többség véleményével.
TISZTÁZATLAN KÜLDETÉS. Ma az amerikai jobboldal, s ennek megfelelően a republikánusok többsége – akárcsak az Egyesült Nemzetek Szervezetét -, az IMF tevékenységét is élesen támadja. A legradikálisabbak egyenesen fel akarják számolni a Valutaalapot. A derékhad véleményét pedig jelezte az amerikai kongresszus által kijelölt bizottság jelentése, amely a republikánus többség álláspontját tükrözve úgy véli, hogy az IMF tevékenységét radikálisan korlátozni kell. A pénzügyi mentőakciókat csak olyan országok kaphatnák, amelyek eleve elfogadják a gazdaságirányítás amerikai modelljét. Kisebbségben maradtak azok az általában demokratapárti gazdasági szakértők, akik éppen azzal érveltek, hogy az IMF a hozzá forduló országok gazdaságpolitikájában túlságosan drasztikus változtatásokat követel.
Köhler, akinek első, békét kereső útja Washingtonba vezetett, e két frontvonal közé szorulhat, s helyzetét még nehezíti, hogy az unió pénzügyminiszterei is fanyalogva fogadták, és csupán kormányfőiknek az európai szolidaritásra hivatkozó nyomására haraptak bele a német makacsság egyelőre meghatározhatatlan ízű gyümölcsébe. –
