csoportosítgatjuk az íróasztalon szanaszét heverő tárgyainkat. Hasonlóképpen próbáltuk valamiféle rendbe szedni gondolatainkat: mi volt kedvező és mi aggasztó a mögöttünk álló esztendőben?
E hasábokon soha nem titkoltuk, mennyire imponált nekünk az a lendület, amellyel az Orbán-kormány 1998 nyarán hozzálátott az ország pénzügyi fegyelmének szigorításához: feloszlatta az ellenőrizetlenül működő társadalombiztosítási önkormányzatokat és véget vetett az intézményesített dilettantizmussal párosuló szabadrablásnak a Postabankban. Bár a lendület hamar megtört, e két döntés hozadéka azóta sem kérdőjeleződött meg. A Postabank lassan készen áll a privatizációra, s az egészségügyi reform sem szándék híján késlekedik, hanem mert ez talán a modernkori Magyarország legösszetettebb problémája.
Korántsem lelkesültünk azonban azon, hogy a kormány hozzányúlt a megreformált nyugdíjrendszerhez. Miként, ha nem is meglepetten, de értetlenül álltunk azok előtt a szűnni nem akaró támadások előtt, amelyek igyekeztek kikezdeni a Magyar Nemzeti Bank intézményének függetlenségét és elnökének személyi feddhetetlenségét, közvetve veszélyeztetve ezzel az ország konzisztens és következetes monetáris politikáját. Általában is aggasztónak tartottuk a pénzügyi szektorral szemben alkalmazott konfrontációs politikát, továbbá az olyan kijelentéseket, amelyek elbizonytalaníthatták a transznacionális vállalatok döntéshozóit.
Szerencsére azonban az üzleti döntéshozók, pénzügyi elemzők (és mi magunk is) ma már nagyobb figyelmet szentelünk a tényeknek, mint a verbális megnyilatkozásoknak. A tények pedig makacs dolgok. Eszerint a kormány – látva a veszélyessé terebélyesedő nemzetközi, mindenekelőtt az orosz pénzügyi válságot – időben zárolta a költségvetésben a “kedvezőbb forgatókönyv” esetére elkülönített 50 milliárd forintot.
Döntését csak nyomatékosította a szinte példátlan károkat okozó természeti katasztrófák sora. A gazdaság makroadatainak nyári megingása óta ezek is kedvező mederbe kerültek. A kormány érdeme, hogy kellő óvatossággal járt el, és nem rángatta a gazdaságot látványos kiigazítási programokkal – holott ha az egyébként antietatista elemzőkre hallgat, akkor már rég dérrel-durral beavatkozott volna a folyamatokba.
Ehhez nyilván az is hozzájárul, hogy a fiskális politikában valójában történt azért egy csöndes korrekció, s a mellé némi kreatív könyvelési technikát is alkalmazott a pénzügyi kormányzat – ám az vesse rájuk az első követ, aki ilyet maga nem tett (tenne)! A kreatív könyvelést nagyban segítette, hogy az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. botránymentes – s ezzel nem szoros összefüggésben – sikeres évet zárt, ami azért lehetővé tette költségvetési befizetési kötelezettségeinek (túl)teljesítését, illetve központi feladatok átvállalását is.
A nemzetközi gazdasági kapcsolatok ápolása terén különös jelentőséggel bír, hogy a kormány komolyan vette a regionális, azaz közép- és kelet-európai egyeztetést, mindenekelőtt az uniós csatlakozás ügyében. Maguk a csatlakozási tárgyalások jól haladnak, ezt tükrözik az országjelentések is.
A kormány saját választási ígéreteihez képest három területen mindenképpen elmaradásban van, amit persze leginkább önmagán kell számon kérnie. Először: a kis- és középvállalkozások támogatása, a beszállítói célprogram korántsem mutat olyan eredményeket, amelyeket megcéloztak. Másodszor: a családbarát adópolitika nem valósult meg. Harmadszor: a lakáspolitikában a kormány csak mostanra alakított ki olyan eszközöket, amelyekről elképzelhető, hogy ténylegesen növelik majd a lakásépítési, -bővítési és -felújítási tevékenységet.
Négy területen azután komoly aggodalomra ad okot a kormány politikája. Először: az agrárpolitikát a Fidesz-MPP koalíciós kényszerből a kisgazdáknak engedte át, így az agrárszféra folyamatosan félrevezető impulzusokat kap. Másodszor: aggasztóan lelassult, vagy inkább leállt az autópálya-építés. Harmadszor: a kormányzat az önkormányzati gazdálkodást a regionális kiegyenlítés jelszava alatt ellehetetlenítette; a főváros különös politikai bosszú áldozatává vált, ami nemcsak a regionális központi szerep elképzeléseinek mond ellent, de ellenkezik a józan ésszel is. Negyedszer: a sok szempontból kétségkívül illegitim Érdekegyeztető Tanácsot úgy oszlatta fel a kormány, hogy az érdekegyeztetés mechanizmusát lényegében a folyosói beszélgetés szintjére fokozta le.
A kormány eddigi tevékenységének legnagyobb hiányosságát abban látjuk, hogy érdemben nem mérsékelte az élőmunka terheit. Abban soha nem hittünk, hogy átfogó adóreformra volna szükség, ám a gazdaság aktivitásának fenntartásához megkerülhetetlennek tartjuk az adók – különösen az szja és az áfa – jelentős csökkentését. Most már persze csak 2001-ben…
