Magyarországon a politika nem szereti a bankokat. Ennek egyszerű oka van: a mindenkori politika kedvenceit hagyományosan kliens jellegű rendszerbe szervezi, a magántulajdonú bankok pedig természetüknél fogva képtelenek betagozódni ebbe a rendszerbe. Az a bank, amelyik mégis megpróbálkozott azzal, hogy akár ilyen áron is elnyerje a politika ingatag kegyeit – rendre tönkrement.
A politika szereplői ugyanis olyan színházban játszanak, ahol próba próbát követ, előadás azonban négyévente egyszer van csupán – igaz, akkor országos közönség előtt. A bankok ezzel szemben az év minden napján előadást tartanak, és ha elégedetlen a közönség, másnap már nem jön el. Ebben a színházban nem lehet fél ház vagy üres nézőtér előtt játszani, mert akkor a darab megbukik, és a szereplőket azonnal lecserélik.
BŰNBA(N)KOK? Nálunk a politika nem szereti a bankokat, nem szívesen osztja meg velük a közös sikert, annál szívesebben osztja viszont rájuk a bűnbak szerepét, hiszen a politikának köztudottan nem erős oldala az önkritika, és a bankokat könnyű bűnbakként használni. Ennek oka, hogy a történelmi helyzetből adódóan nem alakult ki a bankhoz, bankárhoz való személyes kötődés, ami a fejlett piacgazdasággal rendelkező, demokratikus országokban természetes. Ott ügyfélnemzedékek életük minden fontos állomásánál reflexszerűen kötődnek döntéseiknél a bankokhoz – bankáruk számukra ugyanolyan személyes ismerős, családi tartozék, mint kedvenc tanáruk, ügyvédjük vagy háziorvosuk.
Sokan irigylik a bankszektorban elérhető jövedelmeket (amelyek persze nyereségfüggőek), holott nem ezek túlzottan magasak (például nemzetközi összehasonlításban), inkább máshol alacsonyak a képzett szakemberek kereseti lehetőségei.
A bankbotrányok címoldalas történetek, és mély nyomot hagynak a közvéleményben, ezért könnyű hivatkozni rájuk, még akkor is, ha valójában kevesebb van belőlük, mint a többi szektorban. A bankok pedig nem védekeznek, mert általában szívesebben dolgoznak csendben, észrevétlenül, ráadásul köti őket a banktitok, amely persze az ügyfeleket védi, és nem a pénzintézeteket.
A bankokat tehát könnyű bűnbakként használni. De vajon érdemes-e? Minden sikeresen működő bank tetemes hasznot hoz az országnak. Csak egy példa: húsz év alatt a költségvetés bevétele hozzávetőleg 80 milliárd forint volt a CIB Bank sikeres működése nyomán. Ezt a pénzt a mindenkori kormány, a politika költhette el az ország érdekében. (Eközben a bank maga is elköltött nagyságrendileg 800 millió forintot a rászoruló szektorok, az egészségügy, a kultúra, az oktatás és a sport támogatására.) A mindenkori kormányoknak, a politikának tehát elemi érdeke, hogy a bankrendszer nyugodt körülmények között, sikeresen dolgozhasson.
A PÉNZNEK NINCS SZAVA? Egy bank feladata, hogy ügyfelei pénzét jól kezelje, és ebben egyetlen igazi mércéje lehet: a hatékonyság. Ez pontosan mérhető, mérik is. Egyetlen rendeltetésszerűen működő pénzintézet sem engedheti meg, hogy kiszolgáltatva magát, hatékonyságát alárendelje a mindenkori politikai akarat változó szeszélyének. Ebből következik, hogy bank és politika csak egyenrangú partnerként képes hasznos kapcsolatra. Ez persze mind a két félnek érdeke, a kérdés csupán az, vajon felismeri-e a politika az ország és saját, valódi érdekeit. Észre fogjuk venni, ha ez megtörténik, mert akkor majd a politika aktuális főszereplőjének számos tanácsadója között felbukkan legalább egy olyan is, például a mindenkori Magyar Bankszövetség elnöke, aki hitelesen tájékoztatja majd őt a bankvilág álláspontjáról. Miért fontos még ez? Nálunk ma a bankszektor tagjai többnyire külföldi tulajdonban vannak; nem csupán saját magukat, véleményüket, segítőkész ítéletüket képviselik a magyar gazdaságról, hanem tulajdonosaik, az anyabankok szószólói is, akik általában a nemzetközi gazdasági élet és pénzvilág jelentős tényezői. Olyannyira, hogy mérlegfőösszegük többnyire nagyságrendekkel nagyobb (már az idei évet jellemző összeolvadások előtt is nagyobb volt, egyes esetekben csaknem tízszerese), mint a magyar GDP. Talán nem lenne hiábavaló figyelembe venni álláspontjukat, többek között azért is, mert ezek a külföldi bankok kivétel nélkül tekintélyes összegeket fektettek és fektetnek be a magyar gazdaságba. Felmerül a kérdés, ki kinek fontosabb: Magyarország a mamutbankoknak, vagy ezek az óriási pénzintézetek Magyarországnak?
A CSÁBÍTÁS TRÜKKJE. Hannibal ante portas. Úgy tűnik, a politika nem képes megállítani a globalizációt határainkon, és miközben egyre tisztábban látszanak ennek elkerülhetetlen következményei, határozottan közeledik uniós csatlakozásunk várva várt időpontja is. Kérdés, mi történik akkor a hazai bankok versenyképességével, mi lesz a bankszektorral? Ahhoz, hogy a magyar gazdaság egészségesen integrálódjon a globalizációs folyamatokba és Európába, szüksége van működő és versenyképes bankrendszerre. A politikának nincs választása, az ország és saját jól felfogott érdekében le kell győznie előítéleteit, és meg kell tanulnia harmonikusan együtt élni a magyar bankszektorral.
Magyarországon a politika nem szereti a bankokat. Vajon képes lesz-e elfogadni őket? –
