Akié a vasmű, azé az ország – tartja a szlovák közvélekedés, a szállóige atyja pedig állítólag maga Vladimír Meciar, egykori háromszoros szlovák kormányfő. A Kelet-szlovákiai Vasmű (VSZ) ugyanis az ország legnagyobb iparvállalata, amely valaha a szlovák költségvetés 15 százalékával egyenlő jövedelem felett diszponált. A vasmű ma is 20 ezer embert foglalkoztat, közvetve pedig legalább további 10 ezer munkahely léte függ sorsától. Így aztán nem meglepő, hogy a rendszerváltás – illetve a Csehországtól való 1993-as elszakadás – óta hatalomra került valamennyi szlovák kormányzat számára világos volt, hogy a gyáróriás feletti ellenőrzés nem pusztán gazdasági kérdés.
ZAVAROS VISZONYOK. Ehhez képest a VSZ helyzete nem éppen irigylésre méltó: zavaros tulajdonosi viszonyok és a korábbi és a jelenlegi vezetés közötti folytonos hatalmi harcok jellemzik a vállalat életét, gazdálkodása pedig sokat romlott az elmúlt években. Hogy a kassai cég körüli folyamatok nem éppen a legkedvezőbb irányba fejlődtek, azt jól illusztrálja, hogy az 1996-ban még 800 millió koronás eredményt felmutató vállalat 1997-ben már csak 400 milliónyi nyereséget termelt, 1998-ra pedig veszteségessé vált.
Tavaly nyáron a hitelező bankok egy 25 millió dolláros kölcsön vissza nem fizetése nyomán csődeljárást kezdeményeztek a VSZ ellen. Ekkor a Meciar-kormányt felváltó új szlovák vezetés sietett a vállalat segítségére, s beavatkozása nyomán a menedzsmentből kikerültek a korábbi időszak meghatározó figurái, mindenekelőtt Július Rezes vezérigazgató.
A hitelező pénzintézetek Gabriel Eichler bankárt bízták meg a vasmű irányításával, s megkezdődtek a máig tartó tárgyalások a vállalat sorsáról. Ezek legkedvezőbb kimenetele minden bizonnyal az lehetne, ha az amerikai acélipar egyik legjelentősebb szereplője, a US Steel végre rászánná magát, hogy stratégiai partnerként komoly szerepet vállaljon a VSZ újraélesztésében. A művelet sikerében a Diósgyőri Acélművek (DAM) is érdekelt, lévén a sokat látott miskolci vállalat a VSZ tulajdonában áll. (A szlovákiai vasmű 1998 januárjában mindössze 2 dollárért vásárolta meg az 1997-et 7 milliárd forint veszteséggel záró DAM többségi részesedését; a számítások szerint a DAM idei ráfizetése is meghaladhatja a 4 milliárd forintot.)
A VSZ jelenlegi zavaros tulajdonosi viszonyainak kialakulása a privatizáció úgynevezett első hullámáig nyúlik vissza. Ekkor a részvények közel egyharmada talált új gazdára, melynek jelentős része a “meciarista” szakszervezeti vezetés által alapított Hutnik részvénytársaságnál landolt.
A politikai elit és a vasmű sorsának összefonódása a harmadik Meciar-kormány idején vált legnyilvánvalóbbá. Ebben az időben lett Alexander Rezesből, a vállalat igazgatótanácsának akkori elnökéből Szlovákia közlekedési és távközlési minisztere, utóbb pedig Meciar pártja, a HDZS kampányfőnöke. A VSZ operatív vezetése ekkor került a miniszterré avanzsált vezér fia, Július Rezes kezébe, miközben a papa által alapított társaságok megszerezték a cég részvényeinek 10 százalékát (Rezes közvetlen tulajdonrésze mára mintegy 3 százalékra csökkent; a tulajdoni megoszlásról lásd külön anyagunkat). A korábbi csúcsvezetés és a szakszervezet tíz-tíz százaléknyi részesedésének segítségével a Rezes-család a vasmű korlátlan urává vált.
VÉDETT POZÍCIO. A mintegy 130 leányvállalattal rendelkező VSZ nagyarányú – ám általános vélekedés szerint elhibázott – terjeszkedésbe kezdett. Egymilliárd koronáért (5,3 milliárd forintért) megvásárolta a prágai Sparta focicsapatot, és a DAM mellett megszerezte a csehországi Trinec vasműje feletti ellenőrzést is. Emellett négy szlovákiai bankban szerzett részesedést; melyek legnagyobbika, a beruházási és fejlesztési bank 1997-ben csődbe ment. Az persze a jelenlegi válság ellenére sem valószínű, hogy a szlovák acélipar zászlóshajója is erre a sorsra jusson. Ahhoz ugyanis túlságosan fontos szerepet játszik az ország gazdasági és politikai életében. S ezzel a jelenlegi kormányzat is tisztában van.
