a legjobb családokban is, hogy veszekedések zavarják meg az idillt. Túl nagy jelentőséget az ilyen perpatvarnak nem szokás tulajdonítani, a mindennapokhoz tartozik, hiszen a párkapcsolat összetartó ereje általában nem a családi kasszában rejlik. Más a helyzet az érdekházasságoknál, azokat kizárólag az érdekérvényesítés eszközének tartja mindkét fél.
A politikában nincs helye a szerelmi kapcsolatoknak, a koalíciók minden esetben érdekházasságok. A jelenlegi érdekházasságban a férjnek sokkal nehezebb dolga van elődeinél ebben a szerepben, a feleség pedig ezt a lehető legnagyobb mértékig igyekszik kihasználni.
A magyar politikai érdekházasságok csetepatéinak leglátványosabb színtere hagyományosan a költségvetés vitája. Az idén is volt tányértörés, egynehány, és koránt sem bizonyos, hogy véget ért az agrártárca büdzséje körül kialakult adok-kapok a múlt csütörtöki kormányülésen. Ott ugyanis “potom” 50 milliárd forinttal szúrták ki a kisgazda pártelnök szemét. Ráadásul a kormányszóvivő kommentárjai láthatóvá tették azt is, hogy ez a pénz – amely az agrárhitelekre nyújtandó állami garanciavállalás keretét növeli – zsarolás eredménye. Borókai azt is egyértelművé igyekezett tenni, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor a kormány engedett a kisgazda igényeknek. Ha a Fidesz 50 milliárdért megvásárolta a koalíciós békét, akkor jó alkut kötött, sajnos azonban nehezen hihető, hogy a kisgazdák beérik ennyivel.
A koalíciós békét ráadásul nemcsak a mezőgazdasági tárca költségvetése körül kialakult polémia zavarja. Kisgazda politikusok több fronton támadják azokat az intézményeket, amelyek egyértelműen a Fidesz érdekszférájába tartoznak a koalíciós megállapodás értelmében. Az olajszőkítési ügyeket firtató megyei politikusok – élükön a parlamentben eddig visszafogottságával tüntető Pallag Lászlóval – a Belügyminisztériumot vették célba, és az eddigi részeredmények ismeretében azt kell mondani, sikeresebben ásták alá Pintér miniszter úr tárcájának tekintélyét, mint az ellenzék.
Új elemet hoztak a kisgazda offenzívában az adóhivatal elleni kirohanások, amelyek azóta szaporodtak el, hogy Simicska Lajos vette a kalapját. A legutolsó akciót e kérdésben Csúcs László képviselő hajtotta végre, amikor az adóhatóságnál megkezdődött számvevőszéki vizsgálatot üdvözölte, mondván: szerinte a hivatal nem képes ellátni megnövekedett feladatait. Minthogy a számvevők csak jövő tavasszal teszik le jelentésüket az asztalra, elhamarkodottnak tűnik e kritika, ráadásul a formája – a sajtó nyilvánosságának választása – nem tekinthető barátságos lépésnek. Mint ismeretes, a szennyest egyetlen családban sem teregetik ki…
Politikai elemzők már régóta vitatkoznak azon, meddig tart a Fidesz türelme. A kormányszóvivő hiába bizonygatja ugyan, hogy a csütörtöki volt az utolsó meghátrálás, ezt komolyan senki nem hiszi neki. Az 50 milliárd megszavazásával ugyanis semmi sem változott: a Fidesznek hatalma megőrzése érdekében továbbra is szüksége van a kisgazdákra. Ugyanezen okból nehéz értelmezni Borókait, aki kijelentette: a kisgazda-szocialista parlamenti együttszavazás elkerülésére a kormány “megtette a szükséges intézkedéseket”. Lehet, hogy fantázia kérdése az egész, de az egyetlen hathatós intézkedésnek csak a koalíciós megállapodás felmondásának kilátásba helyezése tűnik.
Van valami idegesítő a kisgazda költségvetési igények érvényesítése körüli szappanoperában. Mégpedig az, hogy nagyon is elképzelhető a kisebbik koalíciós párt sikere. Amit az is alátámaszt, hogy harminc kelet-magyarországi – eddig független – polgármester döntött úgy: karrierjét a kisgazda párt soraiban folytatja tovább. A párt főtitkára a Magyar Hírlapban ezt a párt sikeres lobbi-munkájának elismeréseként értékelte. A polgármesterek pedig azt mondják, pénzt – a jelen körülmények között – a Torgyán-minisztériumtól remélhetnek.
A költségvetés egyensúlyának megőrzése fontos feladat, s minden esély megvan arra, hogy a kisgazda igények kielégítése után is sikerülhet e cél elérése. Az igazi probléma az, hogy a koalíciós béke érdekében óriási pénzek folynak a mezőgazdaság – és a vidék – fejlesztésébe, miközben más, a kormányprogram szerint is fontos területekre kevés jut.
Olyan ez, mint amikor egy családban csak egy gyerek iskoláztatására jut pénz. S nem is a legtehetségesebbére. –
