Ismételten a vádlottak padjára ültették a pszichológiát is az “átkos” legkeményebb éveiben. Az ítéletek azonban fokozatosan enyhültek, s – különösen a hetvenes évektől kezdve – nagyjából kiadták a lélektan külföldi és magyar származású klasszikusainak főműveit. Ezzel párhuzamosan felélénkültek a magyar kutatások is. A piacgazdaság térhódításának hatására, főként pedig a rendszerváltást követően megnőtt az érdeklődés a gazdaság és a pszichológia összefüggései iránt. Polgárjogot nyert, sőt divatos témává vált ezért a gazdaságpszichológia, amelynek tárgya valahogy így fogalmazható meg: a gazdasági folyamatokat befolyásoló lélektani tényezők, illetve a gazdaság szereplőinek – a termelőknek, fogyasztóknak, szolgáltatóknak, vállalkozóknak, tőkéseknek – a tevékenységére ható indítékok, attitűdök, motivációk, hiedelmek vizsgálata, feltárása. Mivel pedig az ez irányú feladatok időszerűsége és jelentősége aligha vonható kétségbe, üdvözlendő Garai Lászlónak e recenziónk tárgyát képező munkája. Az olvasó azonban súlyosan csalódik, ha e kötettől – az előző meghatározás értelmében – választ várna egy sor izgalmas kérdésre. A könyv ugyanis másról szól; hogy pontosan miről, azt nehéz röviden összefoglalni.
TÚL NAGY MERÍTÉS. Mi mindenről is találunk hosszabb-rövidebb fejtegetést a könyv első és nagyobbik részében? Csupán jelzésszerűen a következőkről: a négy nagy pszichológiai iskola ismertetése, a szociális identitás, egyenlőség és kiválasztottság, termelő és beszerző magatartás, és így tovább. Ez a sokszínűség még nem is volna baj, ami viszont joggal kifogásolható, és az egész (tan)könyvre jellemző: Garai túl sokat markol és keveset fog. És ehhez járul még egy kifogás: e munka felépítése, szerkezete, gondolatmenete nem világos, nem egyértelmű, nem áttekinthető. De a legnagyobb hiba a zavaros, nehézkes, pongyola fogalmazás, ami tudálékosságával és bonyolultságával talán – ha nem is szándékosan – a tudományosság látszatát kívánja kelteni. Meglehetősen sikertelenül. Ha ugyanis igyekszünk megfejteni néhány hosszú, kacifántos körmondatot, az eredmény lehangoló lesz: gyakran csupán ismert közhelyet, általánosságot kapunk. Ez azért is elszomorító, mert e munkából is kiderül: Garai egy nagy műveltségű, széles látókörű, politikai, szakmai, szépirodalmi ismeretekben járatos kutató, amit könyvének számos példája, idézete, hivatkozása tagadhatatlanul bizonyít. Valószínűleg ott a hiba, hogy az összegyűjtött hatalmas (alap)anyagot nem tudta kellően rendszerbe foglalni, meghatározott cél(ok) szolgálatába állítani, és kellően átgondolva feldolgozni.
Ha most már rátérünk az érdemi mondanivalóra, újabb kétségeink támadnak. Kezdjük a gazdaság és lélektan egyik központi kategóriájának, a munkának a közkeletű és elfogadott definícióival szembeni “eredeti” meghatározásával. Ez a szerző megfogalmazásában így hangzik: “A munka az a tevékenység, amellyel a termelést folytató ember beavatkozik a termesztés folyamatába: ahelyett, hogy csak kivárná az időt, amíg a természeti anyagban maguk a reá ható természeti erők alakítják ki az emberi célokra használható képződményt, mesterségesen szabja meg az irányt (?), amelyben (!) azután majd ezek az erők kifejthetik természetes hatásukat”. No comment! A legproblematikusabb fejezet egyébként a “második modernizációval” foglalkozik. Garai vitatható kiindulópontja szerint: “a “modernizáció XVIII-XIX. századi első szakaszában a működés (?) anyagi feltételeit maga a rendszer termeli, a XX. században termelni kezdi a működés emberi feltételeit is”.
MARXTÓL ACZÉLIG. A könyv legrejtélyesebb, utolsó része a totális államról szóló eszmefuttatással kezdődik. E fejezetben hosszú fejtegetések olvashatók a fasiszta, valamint a szovjet totális államról, “az emberi feldolgozóipar embertelenségéről”, ezen államokban a verseny és a monopólium paradoxonjairól. Majd a szerző arra a furcsa következtetésre jut, hogy “míg a fasiszta típusú állam éppen a verseny érdekében irtja ki a versenyt, nehogy esetleg a monopólium nyerjen általa teret – addig a szovjet típusú államban a monopólium érdekében történik a verseny megsemmisítése… ” Vajon mit is akart ezzel mondani? De a legutolsó fejezet olvastán, amely A “létezett” szocializmus “a második modernizáció bolsevik típusú változata” címet viseli, aggályaink tovább szaporodnak. Van itt szó ugyanis József Attiláról, Leninről, Sztálinról, Algériáról, Kubáról, Marx történetfilozófiájáról, a kollektív karizmáról (?), a nómenklatúráról, Dubcekről, a Gorbacsov-jelenségről, na meg különös bőséggel Aczél Györgyről. Mindez akár érdekes is lehetne. De hogy kerül a csizma az asztalra? Legvégül pedig Garai azt a konklúziót fogalmazza meg, hogy a “létező szocializmus”, tovább kívánva építeni a tökéletes monopólium struktúráját, biztosította a kapitalizmus számára a tökéletes versenyt, azt a feltételt, amely mellett megnyilvánulhatott a piacgazdaság minden előnye a tervgazdasággal szemben. Ennyi.
Ez a munka is arra utal, hogy a hazai gazdaságpszichológiai kutatásoknak még jelentős elmaradást kell behoznia. Legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy az ismert szakembernek e könyve nem sokkal bővítette ismereteinket a modern kapitalizmus gazdasága és az ezt kísérő pszichológiai jelenségek közötti bonyolult és szövevényes kapcsolatokról és kölcsönhatásokról. Talán majd a következő. –
