mondogatták sokan, amikor az idén februárban Csák János elismert fiatal menedzser került a Mol elnöki székébe. Sokan úgy tartották: új világ kezdődik a hazai olajcégnél, ezentúl nem a szocialista “nagyüzemekre” jellemző politikai kapcsolatok lesznek a legfontosabbak, hanem az, miként tudja az új menedzsment piaci viszonyok között vezetni a hazai olajóriást.
Ma már azonban úgy tűnik: hiába jó üzletember Csák, a Molnak igazából egy jó lobbistára lenne szüksége, csakúgy mint a szocialista-szabaddemokrata kormányzás alatt.
A Mol és a politika találkozása persze kivédhetetlen, de tíz évvel a rendszerváltás után annak azért talán nem kellene törvényszerűnek lennie, hogy a hazai gázár-szabályozás szociális indíttatású legyen. Arra hivatkozva halasztják el ugyanis újra és újra ezen energiahordozó árának rendbetételét, hogy fogyasztók (és természetesen választók) tömegének ez komoly csapást jelentene. A másik indok egyébként úgy szól, hogy egy jelentősebb gázáremelés komolyan megdobná az inflációt – ennek realitását azonban megkérdőjelezi, hogy a becslések szerint a gázár súlya a fogyasztói kosárban csupán 4 százalékos. Ráadásul, miért kellene az infláció elleni harc árát éppen a Mollal megfizettetni?
A világpiaci árak átvétele egyébként nemcsak a gázpiacon nagykereskedőként jelenlévő Mol számára lenne előnyös, de hosszú távon a felhasználó cégeknek is, hiszen egy nem piaci alapú ár sosem ösztönözheti azokat racionális döntésekre. Hogy a hatósági árak rendszere mennyire nem lökdösi ésszerű irányba a termelőket és szolgáltatókat, illetve a felhasználókat, az a szocializmusban elég egyértelműen bebizonyosodott.
A gázár-szabályozás egyébként lassan a honi piacgazdasági átalakulás állatorvosi lovává válik. Az előző, szocialista kormányzat éveken keresztül tolta maga előtt a problémát, és Pál Lászlóék lobbiképességéből csak arra telt, hogy a vám- és statisztikai illeték eltörlésével jobb pozícióba hozzák az olajtársaságot. Arra már nem, hogy az import alapú árképletet is keresztülverjék, ezáltal kiszámíthatóbbá, és átláthatóbbá tegyék a cég működését. Az 1998 tavaszi Mol-kibocsátás során már mindenki arról beszélt, hogy a többéves mélyponton lévő olaj- és gázárak “történelmi helyzetet” teremtenek (értsd: olyan alacsonyak, hogy egyszeri nagyobb áremelés nélkül át lehet térni azok figyelembevételére). Ám azután jött a választás, s a korábbi hatalom bizalmát élvező Mol-vezetés persze már nem volt olyan helyzetben, hogy az új kormányzattal szemben esélye legyen megnyerni ezt a csatát.
Na majd most, gondolták sokan ez év elején, arra várva, hogy a fiatalos lendület ezen a területen is gyors eredményt hoz. Ezzel szemben csak egyre távolibb időpontok kerültek napvilágra és a gázár-képlet reformja lassan kezdett hasonlítani Magyarország uniós csatlakozására: az előbbit mindig éppen az adott pillanathoz képest fél évvel, az utóbbit pedig négy évvel későbbre jósolták, függetlenül attól, hogy aktuálisan mit mutatott a naptár.
Hiba lenne azonban a történetet csupán egy vállalat menedzsmentje és a (most már csak kisebbségi) tulajdonos állam huzavonájára leegyszerűsíteni; vannak a Molnak más tulajdonosai is, akik roppant idegesek a mélységekbe taszított részvénykurzus miatt. (A mostani 4600 forint körüli árnál olcsóbban legutóbb csak a tavalyi orosz pénzügyi összeomlás legvadabb napjaiban forgott az olajrészvény a tőzsdén.) A külföldi befektetőkben a hazai részvénypiacról és a magyar gazdaságpolitikáról kialakult kép finoman fogalmazva nem javul ennek láttán. Aminek egyik mellékterméke, hogy az állam által éppen most értékesítendő OTP-csomagból is jóval kevesebbet kasszírozhat az eladó – a társadalombiztosítás -, azaz végső soron a költségvetés veszít a dolgon. De a számtalan hazai kisbefektető is okkal ideges, s a következő választásokon ők is az urnához járulnak…
A gazdaságpolitika és a Mol vezetése között mind nyilvánvalóbb a kommunikációs probléma. Ezt operettszerűen mutatta például az a szeptember végén felröppent hír, hogy a jó néhány éve szabadáras benzin esetében a kormányzat árszabályozást készül bevezetni. Utóbb azonban kiderült, hogy rosszul jelentek meg a gazdasági miniszter szavai: nem a benzin, hanem a gázár szabályozásáról beszélt.
A történet persze ma már nemigen zárulhat happy enddel, az azonban nem kizárt, hogy a Mol szempontjából nem lesz annyira rémes a végkimenetel. Könnyen lehet, hogy a kormányzat a költségvetési törvény megszavazása után fogékonyabb lesz a Mol (és egyben a befektetők) teljesen jogos igényeire. Nagy kérdés azonban, hogy a befektetői bizalmat mennyire tudja ez helyrebillenteni. Annyi azonban már most bizonyos, hogy Amerika még nagyon messze van. –
