Németország kancellárja, s egyben a legutóbbi általános választásokon győztes szociáldemokrata párt, az SPD vezére, Gerhard Schröder a múlt hét elején felkelt betegágyából, hogy nemcsak láztól, hanem indulattól is pirosló arccal immár sokadszor megvédje gazdasági megszorító programját. Hamburgban kellett beszélnie, az IG Metall – az ország legnagyobb hatalmú szakszervezetének – kongresszusán. Ám valójában az SPD létfontosságú támogatójának számító szakszervezeti mozgalom egészét akarta meggyőzni arról, hogy gazdaságpolitikájának nincs értelmes alternatívája.
A rekedt hangon, időnként köhögéssel megszakított beszéd olyan időpontban hangzott el, amikor a szociáldemokratákat a program meghirdetése óta már öt szövetségi államban érte súlyos vereség.
A kancellár a hatodik erőpróba küszöbén, a régi-új főváros, Berlin kormányzásáért vívott választási harc finisében beszélt. Hiába kelt fel azonban a betegágyból: múlt vasárnap Berlinben az SPD elszenvedte hatodik vereségét.
Az eredményt önmagában nem érdemes dramatizálni. A fal leomlása óta fizikailag egységes, de a szétszakítottság politikai és lélektani utóhatásait még megszenvedő várost eddig is kereszténydemokrata (CDU) többségű nagykoalíció kormányozta. Úgy tűnik, ezután is megmarad a CDU és az SPD szövetsége, de az erőviszonyok módosultak: eddig 14 százalékpont körüli volt a CDU fölénye, ami most csaknem 18 százalékpontra nőtt.
SZAKADOZÓ JÓLÉTI HÁLÓ. A kálvária, amelynek ez volt a hatodik stációja, nem az egész SPD, hanem a modernizáló szárny és személyesen Schröder kálváriája. Azt igazolja, hogy a német szociáldemokrácia (sőt, minden német kormányzópárt) politikai ereje megroppan, ha nem tudja elkerülni legalább a nyílt konfliktust a jóléti állam modelljéhez érthető módon görcsösen ragaszkodó szakszervezeti tömegekkel. Kohl kancellár is tudta ezt. Nem maradhatott volna tizenhat évig kormányon, ha a német egyesítés rázúduló irtózatos pénzügyi terhének nyomása ellenére nem hagyta volna érintetlenül a valójában már finanszírozhatatlan jóléti állam teljes hálóját. Kohl kormányzásának második felében kétszereződött meg a belső államadósság, amelynek évi kamatterhei ma 82 milliárd márkát tesznek ki. Ezért akar most lefaragni a Schröder-szárny gazdaságpolitikája évi 30 milliárd márkát a költségvetési kiadásokból, ám ezt a racionális célt nem érheti el anélkül, hogy ne nyúljon hozzá a jóléti állam kényes és sérülékeny szövetéhez. Hogy például ne jelentse ki: finanszírozhatatlan a nyugdíjkorhatár leszállítása 60 évre. Vagy: hogy ne fagyassza be a következő két évre a nyugdíjak reálértékét. S mindezt egy olyan helyzetben, amikor a hajdan Európa “lokomotívjának” számító német gazdaság még mindig nem jött lendületbe és négymillió munkanélküli toporog a sínek mellett.
LAFONTAINE A HÁTTÉRBEN. Schröder (és vele az SPD) Berlinnel még nyilvánvalóbbá vált kudarcsorozata feltehetően nem lett volna ilyen látványos, ha a német szociáldemokráciát nem szakítja ketté Lafontaine, a kancellár legnagyobb riválisának erőteljes kampánya. Ez a küzdelem akkor vált nyílttá, amikor márciusban Lafontaine demonstratívan lemondott a pénzügyminiszteri posztról.
Fellépésének belpolitikai mondanivalója rendkívül világos és egyszerű. Nemrég megjelent könyvének címe is sokatmondó: A szív baloldalt dobog. Álláspontja szerint ragaszkodni kell tehát az 1945 és 1990 közötti kettészakított világ időszakában kidolgozott jóléti állam valamennyi szociális vívmányához és visszautasítani a globális kapitalizmus igényeit és megoldási formáit.
A német szociáldemokrácia esetében ennek a magatartásnak van egy konkrét, nemzetközi vonzata is. Blair angol miniszterelnök és Schröder közös kiáltványának (“A harmadik út/Az új közép”) elvetése. Nemcsak azért, mert az fogalmazza meg a kompromisszumos illeszkedés szándékát a globalizáció stratégiájához. Hanem azért is, mert kétségtelenül lehet konkrét német külpolitikai olvasata is: felfogható úgy is, mintha az immár egységes Németország – a Berlini Köztársaság – eltávolodna a kettészakított Németország – a Bonni Köztársaság – külpolitikájának alapját alkotó német-francia szövetségtől, elvetné annak feltétlen elsőbbségét és a globalizáció főáramlatához Európában leginkább alkalmazkodó Nagy-Britanniához közeledne. A franciák számolnak ezzel a lehetséges változattal. Jospin szocialista miniszterelnök annak idején nemcsak “ideológiai” okokból utasította el a részvételt a dokumentumot megfogalmazó Blair-Schröder találkozón.
A német baloldal belharca az új kihívásokkal szembesülő, vívódó európai szociáldemokrácia, sőt esetleg az Európai Unió belső csatájába torkollhat. S hogy ez végül kinek a kálváriája lesz, azt ma még senki sem tudja megmondani. –
