A győzelem szó azért került idézőjelbe, mert amikor Koszovó után Henry Kissingert megkérdezték, hogy a jövőben milyen módszerekkel kellene megvívnia a szövetségnek egy esetleges humanitárius háborút, a válasz az volt: “Nem így”.
Csendes bizonyítéka ennek a felismerésnek, hogy nyomban ezután megindult a személyes mozgás a NATO katonai és politikai csúcsain. (Solana főtitkár átigazolása az Európai Unióba, ahol el kell játszania az egységes kül- és katonapolitikai profilt szimbolizáló “Mr. Európa” szerepét, még konfliktusmentes folyamat része.)
Belső – méghozzá nem is annyira NATO-n belüli, mint amerikai – ellentétek keserű gyümölcse volt viszont Wesley Clark tábornok, európai NATO-főparancsnok hirtelen és stílustalan leváltása.
Napok alatt kiderült, hogy katonai-szakmai, mögöttük pedig politikai ellentétekről volt szó. Arról, hogy Clark “nem így” akarta volna megvívni ezt a humanitárius háborút. Ha rajta áll, nem maradt volna el például az Apache helikopterek bevetése és talán megakadályozható lett volna az oroszok máig érintetlen kulcspozíciója Koszovó legfontosabb stratégiai pontján, a pristinai repülőtéren.
A Pentagont és a Fehér Házat más meggondolások vezérelték: az emberveszteség nélküli háború doktrínája és az orosz kapcsolat alapjainak megőrzése.
Az előbbinek az elnökválasztás felé araszoló Amerikában volt belpolitikai logikája. Az orosz kapcsolat azonban nem konszolidálható kívülről. Hogy mennyire nem, annak jellegzetes példája volt a mindössze három hónapja kinevezett miniszterelnök, Szergej Sztyepasin váratlan menesztése. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy Oroszország tartós bizonytalansági tényező marad, ami egyben a koszovói orosz csapatok jövőbeni viselkedésére is rányomhatja a bélyegét.
OLVADÉKONY STRUKTÚRÁK. A Clark-ügy kezelése így azt is példázta, hogy igazi krízishelyzetben a NATO katonai struktúrái szakmai szempontból olvadékonyak, s a tényleges döntést szuverén hatalmak politikai vezetői ragadják magukhoz. (Persze az “egyenlőbbek” intim klubjából.)
Ezért vált most különösen fontossá a NATO számára, hogy a főtitkári posztra olyan tekintélyes európai politikust találjon, aki nemcsak “klubtag”, hanem alkalmas a katonai és politikai szemlélet között a jövőben esetleg felbukkanó, Clark-típusú ellentétek áthidalására is. További feltétel volt, hogy a kiválasztott élvezze a Pentagon civil vezetésének abszolút bizalmát, egyben elszánt híve legyen az amerikai mögött technológiailag elmaradt európai hadseregek gyökeres átszervezésének.
A gyakorlatban ez eleve azt jelentette, hogy az új főtitkár vagy német lesz, vagy angol. A kisebb NATO-országok csendes zsörtölődése nem hallatszott be a klub helyiségeibe. A stratégiai pozíciók értékelésében a franciákat és az amerikaiakat kölcsönösen idegesítő különbségek választják el egymástól, Olaszországban pedig túl sok volt a disszonáns hang a légitámadások időszakában.
Ami ezek után a németeket illeti, ott Rudolf Scharping hadügyminiszter esélyes jelöltnek számított ugyan, de Gerhard Schröder kancellár nem volt hajlandó megválni tőle. Mindmáig nem lehet bizonyosan tudni: vajon a szociáldemokrata-zöld koalíció belső problémái okán ellenezte-e Schröder hadügyminisztere kiemelését, vagy a szövetség politikai csúcsain hangzottak el kifogások.
LOGIKUS DÖNTÉS. Így futott be végül George Robertson, a brit munkáspárti kormány hadügyminisztere. Lord Carrington 1984-től 1988-ig tartó hivatali ideje után tehát ismét London adja a NATO főtitkárát. Robertson érkezésének kétségtelenül van logikája. Ami a szakmai ügyeket illeti, az angolok a franciáknál és németeknél jóval korábban megkezdték a stratégiai koncepció felülvizsgálását, s az európai országok közül elsőként indultak neki egy, a hidegháború utáni világ várható válságtípusai által igényelt hajlékony, gyorsan mobilizálható hadsereg felépítésének.
Ez a folyamat még nem fejeződött be. Robertson egy megjegyzése szerint a hadsereg “beférne a Wembley stadionba”. Ráadásul csaknem a fele külföldön állomásozik. A hadseregreform a koszovói krízis idején azonban még így is pozícióelőnyt biztosított Londonnak Berlinnel és Párizzsal szemben. Erre támaszkodott Tony Blair brit miniszterelnök és hadügyminisztere, amikor egy gondosan kidolgozott Washington- London munkamegosztás során eljátszották a héja szerepét.
Koszovó sokáig parázslik még, de egy másik – ha úgy tetszik magasabb – politikai síkon már van egy kibontakozó eredménye. Az, hogy viszonylag hosszú szünet után Nagy-Britannia ismét úton van afelé, hogy az Egyesült Államok vitathatatlanul elsőszámú szövetségeseként (és szükség szerint katonai partnereként) léphessen fel. –
