Hiába esős az idei nyár, a rossz idő ellenére várakozáson felül nő az ásványvízfogyasztás; még szerencse, hogy a hatodik érzékünkre hallgatva, fejlesztettük a kapacitásokat – mondja Fehér Tibor, az angol többségi tulajdonban lévő Kékúti Ásványvíz Rt. ügyvezető igazgatója, az Ásványvízszövetség és Terméktanács soros elnöke. Bizony, a szakembereket is meglepte a természetes ásványvizek piacán két éve tartó boom. Az immár 28 féle törzskönyvezett, palackozott természetes ásványvizet és 6 gyógyvizet felsorakoztató, egyre bővülő kínálatnak, no meg a fáradhatatlan marketingmunkának kezd beérni a gyümölcse. Az ásványvizek lakosonkénti éves átlagfogyasztása az 1997-es 17,7 literről 22,7 literre szökött fel tavaly, terméktanácsi adatok szerint. Az idén tavasszal további 15 százalékos bővülésben reménykedtek az érintettek, ám 1999-ben várhatóan ennél nagyobb mértékben, újabb egyharmaddal gyarapszik a hazai forgalom, amely így a terméktanács elnöke szerint akár a bűvös 300 millió litert is megközelítheti. Az időszakos hazai rekord mégis eltörpül a fejlett nemzetek fogyasztásához képest, hiszen az Egyesült Államokban csaknem félszáz liter, Németországban pedig több év átlagában száz-száz litert isznak, míg a franciák, olaszok akár 110 litert is elkortyolnak évente.
A fogyasztás szerkezete is változóban van. Ugyan a tavalyi mintegy 227 millió literes magyar fogyasztásnak még a döntő többsége, 210 millió liter volt a “buborékos” ásványvíz, ám a nem szénsavasok iránt egyre erősödik az érdeklődés.
Kiszerelés szerint 212 millió litert műanyag (PET) palackban, 15 millió litert pedig kis (0,33-0,50 literes) üvegben vásároltak, ami a szakemberek szerint annyit jelent, hogy ez utóbbinak megfelelő mennyiség fogyott a vendéglátóhelyeken.
VÁLTOZÓ FOGYASZTÁS. Az értékesített mennyiség gyakorlatilag a termeléssel, palackozással volt azonos, hiszen az export 0,5 százalékra, a választékbővítő behozatal pedig legfeljebb 5 százalékra tehető. A természet adta lehetőségekhez képest még mindig szerény hazai termelést 25 kisebb-nagyobb cég jegyzi. A termelés 75-80 százalékát a négy-öt társaságból álló élboly adja. Ezek kizárólag külföldi, általában üdítőital-gyártásra szakosodott, a töltőkapacitást ásványvíz-előállítással is hasznosító nemzetközi cégek. A külföldön nyilvános adatokkal büszkélkedő vizes-üdítős multik Magyarországon azonban legtöbbször “rejtőzködő életmódot” folytatnak. Amióta a piaci nyitással és a privatizációval az évtized első felében a nagy nemzetközi társaságok megkaparintották a gyöngyöző ásványvízpiac vezető szereplőit, szemérmesen hallgatnak, hányadán is áll a verseny, ki mekkorát merített a természet adta forrásból. Így csak becslésekre lehet hagyatkozni; ezek szerint – árbevételét tekintve – 36-37 százalékos piaci részesedést mondhat magáénak a margitszigeti Kristályvizet és a gellérthegyi Harmatvizet forgalmazó, Pepsi-tulajdonban lévő Fővárosi Ásványvíz és Üdítőipari Rt.; a második, 23-27 százalékkal a Kékkúti Ásványvíz Rt. (Kékkúti Theodóra, Balfi); a harmadik az Apenta (13-14 százalék), a negyedik pedig a Mauthner Markhof érdekeltségű Buszesz (Óbudai Gyémánt), 7-8 százalékkal. Emellett érdemi, 3-4 százalékot szerzett például a Vitapress Kft. (Szentkirályi), a Visegrádi Ásványvíz Kft. (Visegrádi) és a Várda-Drink Rt. (Mistrál). A fennmaradó néhány százalékon a kisebb hozamú, általában hazai tulajdonú ásványvizes cégek osztoznak.
Persze márkázott víz, palackozó több is van, s bár jó néhány szomjas vevőnek édes mindegy, minek nevezik, nem minden természetes eredetű ital számít ásványvíznek. Szigorú szabvány rögzíti, hogy egy-egy liter ásványvízben legalább 500 milligramm élettani szempontból értékes oldott ásványi anyag – például jód, magnézium, kálcium – van. Az effélékben kevésbé gazdag vizek ezért csak palackozott ivóvíznek számítanak, amelyekre egyébként kevésbé szigorú előírások is vonatoznak, mint az – élelmiszernek minősülő – ásványvízre.
Évekkel ezelőtt komoly szakmai vita robbant ki itthon a konkurensek körében az egyik alacsony ásványianyag-tartalmú francia “ásványvíz” kapcsán. Ez a szabványosnál szerényebb ásványianyag-tartalommal, de a hathatós exporttámogatás miatt még a tetemes szállítási költséggel együtt is olcsóbban jelent meg, mint az őshonos magyar ásványvizek. A jelenlegi 500 milligrammos határt nem teljesítő olasz, francia vizek forgalmazói azonban ma sem akarnak belenyugodni az uniós szabályoknál szigorúbb magyar előírások miatti hátrányos megkülönböztetésbe, minősítésbe.
HATÁRVITÁK. A terméktanács elnöke szerint a vonatkozó uniós direktívában valóban nincs számszerű határérték, ezért olyan vizet is elismer ásványvíznek, amely alig tartalmaz természetes ásványi anyagot. Amíg azonban Magyarország nem tag – sőt a tervezett deregulációval talán azután is -, addig a hazai termelők örülnek a magasabb határértéknek, mert az a kiváló magyar ásványvizek fogyasztására ösztönöz. De nem az ominózus határérték a lényeg, hanem az, hogy a magyar forgalmazók termékei versenyképesek legyenek. A harmonizáció jegyében egyébként azt indítványozza a szövetség, hogy a kisebb ásványianyag-tartalmú vizekre vezessék be nálunk is az unióban bevett “forrásvíz” elnevezést, amelytől a más értelmű magyar jelentés miatt egyelőre meglehetősen tartózkodnak a hatóságok. (Arra is hivatkoznak, hogy éppen a harmonizáció jegyében csökkentették a honi hatóságok a korábbi ezer milligramm felére az ásványi só küszöbértékét.) Mindezt jogszabály, a hazai élelmiszertörvény rögzíti, ám az ásványvízfrontot részletesebben szabályozó termékpiaci rendelet már két éve várat magára, talán szeptemberben születik meg.
A hazai ásványvizes cégek uniós csatlakozás utáni 5-10 évét persze az határozza majd meg, hogy sikerül-e kiharcolni az 500 milligrammos határérték átmeneti fenntartását -, ami valójában a termékpiac átmeneti védelmét is jelentené.
