John F. Kennedy Jr., a meggyilkolt és halálában ilegendává nemesedett elnök fiának tragikus pusztulása az óceán jéghideg parti vizeinek mélyén néhány napra félresöpörte a világ leghatalmasabb országának profán belpolitikai viaskodásait. A gyász sem volt azonban politikamentes. Az ország egyik igen tekintélyes liberális publicistája így írt a Washington Post hasábjain: “Ez nem csak emberi tragédia, hanem politikai is egy, a dinasztiáktól olyannyira elbűvölt országban, mint a miénk. Valami végleg befejeződött egy olyan ország számára, amely imádta az apát és várakozott a fiúra.”
Világos utalás volt ez. Lemondás arról a homályos reményről, hogy a fiú majd örökli apja hagyatékát, a Fehér Házat.
DINASZTIÁK BŰVÖLETÉBEN. Az egészből – ha egyáltalán valaha volt politikai realitása – mára csak két bizonyítható tény maradt. Az egyik az, hogy az amerikai közvéleményt valóban “elvarázsolják” a dinasztiák. A republikánus elnökjelöltségre a két elméletben esélyes pályázó közül az egyik egy volt elnök fia, a másik a legutóbbi választás vesztes republikánus jelöltjének a felesége. A demokraták oldalán – talán éppen a Kennedy-mítosz hatása miatt – szerényebb a párhuzam: Bill Clinton felesége New York szenátorának székéért küzd.
A másik, ami megmaradt: a pénz. A Kennedy-család legkiemelkedőbb tagjainak, a Dallasban lelőtt elnöknek és utóbb az elnökségért vívott harca közben meggyilkolt öccsének ragyogó, ám tragédiába fordult pályafutását a dinasztia pénzügyi ereje tette lehetővé.
Most Amerikában, meglehetősen különös módon, a szokottnál jóval korábban eldördült az elnökválasztási küzdelem startlövése. A hagyományos szeptemberi nyitány helyett júliusban már nemcsak javában tartott a legesélyesebbek vetélkedése, hanem sokan a republikánus és a demokrata oldalon egyaránt lefutottnak tekintik a versenyt.
Amerika egyik legtehetségesebb karikaturistájának a helyzetet bemutató rajzán a következő párbeszéd szerepel:
– Mondd papa, igaz, hogy a választás csak a pénzen múlik?
– Fiacskám, a mi nagy országunkban a választások eszmék, gondolatok körül dőlnek el. És sok pénzt bedobni nagyon jó gondolat.
Prózaibban arról van szó, hogy az előző elnök, George Bush fia, a vezető republikánus jelölt 36 millió dollárt tudott felhajtani kampányának támogatására, ami rekordnak számít az előválasztások történetében. Ez majdnem kétszer annyi, mint amennyit a legesélyesebb demokrata párti jelölt, Al Gore jelenlegi alelnök szerezni tudott – ami persze azért sokszorosa a többi demokrata pályázó bevethető pénzének.
Ezért hát úgy tűnik, hogy mielőtt még a tényleges választási harc jóformán megkezdődött volna, mindkét nagy pártnak megvan a maga felkent jelöltje. Ez szinte egyedülálló jelenség Amerikában. Némi józan malíciával azt lehetne mondani, hogy szinte felesleges végigvonszolni a két nagy pártot a helyi jelölőgyűlések, előválasztások és a végül a jelölteket megkoronázó pártkonvenciók hagyományosan több mint egy évig tartó és dollármilliókat felemésztő sorozatán.
Tehát: George W. Bush kontra Al Gore.
Ami immár a dolog tartalmi részét illeti, két “mérsékelt középpályásról van szó”. A közöttük lévő stílus- és felfogásbeli különbségek a külvilág számára alig definiálhatók. Ebben a korai pillanatban az egyetlen, ami harci kérdésnek tűnik, az megint csak a pénz. Pontosabban a felhasználása.
Az Egyesült Államoknak ebben a pénzügyi évben 500 milliárd dollárral nagyobb költségvetési feleslege lesz, mint amennyit reméltek. Ez egyben a demokrata jelölt legnagyobb erőforrása, miután lehetőséget ad arra, hogy félelmetes nagyságú pénzügyi injekciókkal meghosszabbítsák Amerika két legköltségesebb szociális programjának, a nyugdíjrendszernek (Social Security) és az idősek egészségügyi gondozásának (Medicare) az életét. Reform nélkül egy generáción belül mindkettő finanszírozhatatlanná válnék.
Ezért Clinton – és feltehetően utána Gore – a jelentkező plusztöbbletnek csak a felét, 250 milliárdot fordítaná adócsökkentésre, míg a republikánusok nem kevesebb mint 750 milliárd dollárnyit követelnek, s a minap a képviselőházban ezt kis többséggel már el is fogadtatták.
HÁTTÉRZENE. Családi mítoszok, dinasztiák iránti rajongás, Clinton morális deficitjének felmelegítése az egyik oldalon, feledtetése a Kennedyek tragikus legendájával a másikon. Mindez csak háttérzene.
Az elsietett startlövés után az elhúzódó vita és végül a választás arról fog szólni, hogy melyik pénzkezelési filozófia árt majd kevesebbet az amerikai gazdaságnak. –
