köztudottan nem illendő dolog. A hét végén mégis nagyon hasznos volt négy országos médium munkatársai számára, mert a fóti szemétégető mellett olyan dokumentumokra találtak, amelyek a Postabank prominens ügyfeleinek számlaforgalmát és egyéb bizalmas információt tartalmaztak. Még elgondolni is rossz, mi történhetett volna, ha ezen banktitkok olyanok kezébe kerülnek, akik visszaélnek velük.
A sajtó nem élt vissza az ölébe hullott mázsányi papírhalmazzal. Olyan nagy mennyiségre bukkantak pedig, hogy a kivonult újságírók megosztoztak a leleten, s így mindenki exkluzív hírként számolhatott be az ügyről olvasóinak és nézőinek. Annyit most már minden magyar állampolgár tudhat, hogy a Postabanknak szép számban voltak (vannak) prominens (VIP) ügyfelei, s azt is kikövetkeztetheti, hogy az idestova egy esztendeje Princz-mentes pénzintézetnél még koránt sincs rendben minden. Ha ugyanis a kiemelt ügyfelek adatait tartalmazó iratok a szeméttelepen közprédává válhatnak, jogosan merül fel a kérdés, mi történik az egyszerű földi halandók adatait tartalmazó aktákkal és kivonatokkal.
Félreértés ne essék, egyetlen másodpercig sem szabad elhinni, amit az aktarakomány mellé letett levél tartalmaz, nevezetesen, hogy ez a pakk része lenne a Postabank brókercége megsemmisítésre szánt iratainak. A hét végi leletből egészen más jellegű következtetést lehet levonni: az új vezetésnek nem sikerült Princz Gábor híveit eltávolítani a pénzintézet környékéről, s a harc a régi és az új gárda között minden eszközt felhasználva folyik. Az ügyfél csak szenvedő alanyként jelenik meg e taktikai csatában, s sok jót nem remélhet: titkai a szeméttelepre jutnak, ahol elvileg rossz kezekbe is kerülhettek volna. Persze a cél nem ez volt.
Az ominózus kapirgálás után a pénzintézet feljelentést tett és belső vizsgálatot is indított. Ugyancsak feljelentést tett – rágalmazás miatt – ismeretlen tettes ellen a Postabank objektumainak őrzésével megbízott Defend Kft. vezetője, mert a telepen talált levél szerzője azt állította, hogy ez az őrző-védő cég biztosítja a megsemmisítést. Nemcsak ezt cáfolta Földi István, de el is hárított minden felelősséget ezen ügy kapcsán, mivel a Postabróker ingatlanjait nem a Defend őrizte. Érthető, hogy Földinek most az a fontos, cégére ne vetődjön rossz fény – van gondja amúgy is elég -, de a közvélemény számára másodlagos kérdés, kinek az orra előtt sikerült nagy halom banktitkot kivinni a brókercégtől.
A titkok megőrzésére hivatottak közül mások sem jeleskednek mostanság Magyarhonban; a Központi Statisztikai Hivatal GDP-jelentését is számosan ismerték már a hivatalos nyilvánosságra hozatal előtt. A két ügy hordereje között természetesen nem lehet párhuzamot vonni: ami a Postabanknál a hét végén történt, az súlyos köztörvényes bűncselekmény, míg a statisztikai adatok kiszivárogtatása nem az. Legalább is Magyarországon még nem, a fejlett piacokkal rendelkező országokban azonban ez utóbbi is főbenjáró bűnnek minősül. A gazdaság teljesítményét jellemző adatsorok ugyanis jogtalan előnyszerzésre adhatnak lehetőséget, az információ ismeretében a tőzsdén – elméletileg – komoly nyereség érhető el.
Az ország imázsának mindenestre nem használnak az ilyen ügyek. A diszkréció és lojalitás minden komoly gazdasági tevékenységnek alapja. Ezek olyan ismérvek, amelyeket az Európai Unió joggal vár el minden csatlakozni kívánó országtól.
Kár, hogy már Brüsszelben is egyre nehezebb megtalálni e tulajdonságokat. Nem elég, hogy az Európai Bizottság a rokonoknak jutatott zsíros üzletek miatt – ebben a francia Edith Cresson jeleskedett – testületileg kényszerült lemondani, a távozó tagok tovább borzolják a kedélyeket. Az idő előtt szabaddá vált politikusok most új foglalkozás után néznek. Ez teljességgel rendjén is volna, de a munkahely kiválasztásánál eljárhatnának nagyobb körültekintéssel is. A több mint egy évtizede Brüsszelben ténykedő Martin Bangemann például elfogadta a spanyol távközlési óriáscég, a Telefónica felkérését az igazgatótanácsi tagságra. Tulajdonképpen semmi nem is tiltja a bizottság eddigi ipari és távközlési ügyekben illetékes tagjának ezen lépését, csupán a jó ízlés.
Persze mi boldogok lennénk, ha a botrányainkban csupán a jó ízlés hiánya játszaná a főszerepet, apró gyógyírként legfeljebb az szolgálhat, hogy ügyek az uniónál is vannak. S még mi minden kiderülhetne, ha ott is körülnéznének a szeméttelepen… –
