A közgazdasági esszé mifelénk ritka madár. Hazai szerzőink – de az olvasók is – jobban kedvelik a hagyományos és gyakran száraz, nehézkes stílusú szakmunkákat, amelyek mentesek a szubjektív eszmefuttatásoktól és minden gondra orvosságot is kínálnak. Talán ezért sem váltott ki nálunk visszhangot Viviane Forrester Medici-díjas francia írónő Nyugaton nagy port felvert esszéje, ami a “keresztségben” a Gazdasági horror kifejező címet kapta. Pedig ez a szenvedélyes hangú, ellentmondásra is ingerlő izgalmas könyv mind tárgya, mint szokatlan megközelítésmódja miatt kiérdemelheti a figyelmünket.
Valójában egy szinte apokaliptikus látomást vázol fel arról az új világról, ami közvetlenül fenyeget bennünket. A Szovjetunió összeomlásával ugyanis nem csupán a Marx és Engels által mintegy másfélszáz éve megjósolt kommunizmus kísértete vallott csúfos kudarcot, és ezzel egyedüli győztesként a kapitalizmus maradt a világgazdaság porondján, hanem több más megállíthatatlan folyamat is egy új civilizáció térhódítását vetíti előre. Mindennek következményei azonban jórészt teljesen felkészületlenül érik az emberiséget, de a világpolitikát meghatározó államférfiakat is.
FÖLÖSLEGES EMBERMILLIÓK. Milyen is (lesz) ez az új világ Forrester szerint? Már nagyrészt ma is, de a közeljövőben bizonyosan olyan világban élünk majd, amelyben a korábban a társadalom létezésének alapjául tekintett munka egyre inkább elveszíti lényegét és “az emberi lények nagy része haszontalannak, fölöslegesnek ítéltetik”. Csakis a piacgazdaság számára rentábilis, profitot hozó munka számít “hasznosnak”. Ez a sommás megfogalmazás azt is jelenti, hogy a tőkés gazdaság állandó kísérőjelensége, a munkanélküliség együtt jár az ezt elszenvedők teljes kiszolgáltatottságával, szégyenérzetével és a társadalomból való kitaszítottsággal. Ez az első számú közellenség világszerte nyomorba taszítja az emberek százmillióit, miközben egyre növekszik a szakadék a gazdag és szegény országok között is, az “utolérés” minden reménye nélkül. Mindez pedig azért következhetett be, mert “a mindenható piacgazdaság egyre harciasabban követel teret magának” és lassan már nem is ütközik semmilyen akadályba.
A munkahelyek drámai eltűnésének okai között kiemelkedő szerepe van a technikai, technológiai haladásnak, az automatizálásnak, ezek végső soron a bérköltségek megtakarításával járnak. Vagy gondoljunk az információs társadalom gyakran emlegetett áldásaira, amelyek hirdetői nem sok szót vesztegetnek azokra, akiket e vívmányok állásvesztésre ítélnek és a társadalom peremére szorítanak. Ezzel együtt feltartóztathatatlanul terjed egy virtuális értékekre, spekulációra, látszatokra építő piac, ahol már inkább szimbólumok cserélnek gazdát. A vállalatok pedig – írja a szerző – egyre gyakrabban fektetik be nyereségüket ezen a piacon, amely már nem az emberek munkáján alapul és nem hoz létre valóságos javakat.
Akár tetszik, akár nem, ezekben az okfejtésekben sok az igazság, és tanulságuk nem csupán annyi, hogy – mai semmitmondó kifejezéssel – együtt kell élnünk az állandósuló munkanélküliséggel, hanem fel is kellene tárni a védekezés hatékony módozatait. Nos, Forrester e tekintetben sem lát okot a bizakodásra. Balga tévhit az – állítja -, hogy “a vállalatok fölvirágzása egyenlő a társadalom fölvirágzásával, és a növekedés új munkahelyeket teremt”. Az állami támogatások ellenére is mindenütt beindul a “karcsúsítás”, a feleslegesek elbocsátása. A multinacionális vállalatoknak ezt a politikáját támogatják a nagyhatalmú világszervezetek, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, az OECD is.
FELTÁRNI AZ OKOKAT. Egy ilyen félelmetes képet festő esszé szerzőjétől az olvasó joggal kérdezhetné: miként lehetne orvosolni e beteg társadalom bajait? Forrester azonban nem kerget hiú ábrándokat, nem hisz az “emberarcú kapitalizmusban”. “Megoldás? Talán nincs is megoldás. De azért legalább meg kellene próbálni megérteni, hogy mit is látunk.” És így folytatja: nem szabad megkerülni, letagadni, kiforgatni e problémákat, álproblémákkal foglalkozni és azt hinni, hogy megoldottuk őket. Persze “nem kell visszautasítanunk a globalizációt és a technológiai fejlődést, hanem éppen ezek tudatában kellene feltárni az okokat, és megtenni a lehetséges óvintézkedéseket”.
Végül, de közel sem utolsósorban: rólunk is szól a mese. Kis hazánkban ugyanis a tényleges munkanélküliek száma félmillióra becsülhető, és már csak emiatt sem tehetjük meg, hogy csupán látszatintézkedésekkel támogassuk a kiszolgáltatott honpolgárainkat. Ezért is hivatkozunk e mélységesen pesszimista, és vitára, de megfontolásra és továbbgondolásra is serkentő esszé egyik lényeges megállapítására: “A megoldáskeresés feladata a politikusoké. A választók a gyors megoldások ígéretét követelik meg tőlük, és ők nyakló nélkül, élvezettel szórják ígéreteiket. Pedig talán jobb lenne felmenteni őket alóla.”
De ha ezt tennénk – kérdezi a recenzens (Voltaire után szabadon) -, vajon ki fogja megjavítani világunkat, a lehető világok legjobbikát? –
