Nyugat-Európában régmúlt csatákra emlékezivén néha még mindig “vörös” névvel illetik a valójában rózsaszínű szociáldemokratákat (lásd: vörös-zöld koalíció Németországban, vörös- fekete Ausztriában). Az a kiáltvány, amelyet Tony Blair brit és Gerhard Schröder német kormányfő Londonból útjára bocsátott, félreérthetetlen üzenetet hordoz. Különös tekintettel arra, hogy a világ vezető tőkés országait tömörítő Hetek három legfontosabb európai tagjának jövőjét érinti. Eszerint a modern szociáldemokrácia missziója és egyben korszerű válasza a globalizálódó kapitalizmus kihívásaira: a rózsaszín elhalványítása.
HATALOMPOLITIKAI ÜZENET. A kiáltvány büszke bevezető mondata: “Az Európai Unió csaknem valamennyi országában szociáldemokraták kormányoznak.” Már az indítás is jelzi, hogy ennek a manifesztumnak nemcsak gazdasági és “elméleti”, hanem mindenekelőtt és elsősorban hatalompolitikai mondanivalója van.
Ami a gazdaságpolitikai részt illeti, az teljesen nyíltan és határozottan szakít a hagyományos szociáldemokrata állásponttal. Az állam szerepének csökkentéséről szólván úgy fogalmaz, hogy a közkiadásoknak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya “elérte az elfogadhatóság határát”. Ez, ha a retorikában nem is, tartalomban mindenképpen a thatcheri-reagani filozófiát idézi, amelyet legbrutálisabban a hajdani amerikai elnök így fogalmazott meg: “A kormány nem megoldása, hanem része a problémának.”
Hasonló szellemet tükröz az a felhívás, hogy végre kell hajtani a tőkepiacok nyitását és lehetővé tenni a növekvő vállalkozások számára a gyors és nagyvonalú hozzájutást a finanszírozási eszközökhöz, miközben az üzleti világra nehezedő adóterheket határozottan csökkenteni kell.
A kiáltvány két szerzője nagyon is különböző pozíciókból indult. Blair számára a Thatcher-korszakban végrehajtott társadalmi átalakulások már megteremtették az alapot, hogy kiépítse a maga harmadik útját: a Labour, a brit szociáldemokrácia határozott nyitását a globális kapitalizmus modelljei és megoldásai felé. Schröder számára a Kohl-kormányzás évtizedei nem teremtették meg ezt a lehetőséget. A német szociáldemokrácia politikai ereje még mindig azoknak a tömegeknek és szakszervezeteknek a bázisára épül, amelyek mindenáron meg akarják védeni a német jóléti állam tagadhatatlanul átépítésre szoruló modelljét.
A két pozíció különbözősége lehetővé teheti az angol Labournek – és személyesen Blairnek -, hogy diktálja az átalakulás tempóját az uniós országok többségében kormányzó szociáldemokrata pártok számára. Németország kancellárja pedig a közös manifesztummal voltaképpen elkötelezte magát és a kontinens legerősebb gazdaságát az átalakulás e stratégiája mellett.
Blair és csapata látnivalóan arra készül, hogy Londont ezen a “harmadik úton” bevezesse az euró-övezetbe, hogy azután kiragadva Németországot “Párizs öleléséből”, megváltoztassa az Európai Unió jelenlegi belső hatalmi viszonyait.
A franciák számára ez nem titok. Még akkor sem, ha a vita egyelőre nem a rejtett hatalmi szférában, hanem a gazdaságpolitika nyílt csataterén, a halványrózsaszín kiáltványban felrajzolt frontvonalak között folyik. A francia szocialisták visszautasították azt a meghívást, hogy vegyenek részt a manifesztum szövegének kidolgozásában Lionel Jospin miniszterelnök megismételte híressé vált korábbi kijelentését arról, hogy “a piacgazdaságot támogatjuk, de a piaci társadalmat nem”. A visszautasítást részletesen is kifejtve arról beszélt, hogy a francia szociáldemokrata modell “más és egyedülálló”. Kevésbé kötődik az Egyesült Államokhoz, szilárdabb egyensúlyt kíván a piac és az állam között és a globalizáció folyamatának hatékonyabb gazdasági szabályozását óhajtja.
BELSŐ CSATA. A Hetek múlt heti kölni csúcsértekezletének konfliktusokkal teletömött napirendje mögött a háttérben lassan kibontakozik az európai szociáldemokrácia nagy belső csatája, s ez nemcsak az Európai Unió eljövendő gazdaságpolitikáját, hanem hatalmi viszonyait és szociális magatartását is meghatározhatja.
A halványrózsaszín kiáltvány utóéletét az is befolyásolni fogja, hogy közben az Európai Parlament szociáldemokrata frakciója elveszítette eddigi többségét, mind Blair, mind Schröder pártja érzékeny veszteségeket szenvedett, viszont éppen a kiáltványt elutasító francia szocialisták erősítették meg valamelyest a helyzetüket.
Évszázados tradíciókon felnövekedett politikai erők viaskodnak itt a túlélésért, szemben a globalizáció talán törvényszerűen megállíthatatlan sodrásával. Az, hogy végül is milyen lesz az élet Európában, jórészt attól függ, mennyi marad a rózsaszínből. Csak halványodik-e, vagy teljesen kifakul. –
