Bizonyára sokan gondolkodtak az elmúlt időszakban azon, vajon mit jelent az egy évvel ezelőtti választási küzdelem egyik sikeres szlogenje, a “nemzeti érdekek hatékonyabb képviselete” az Európai Unióval folytatott csatlakozási tárgyalásokon.
Nos, az utóbbi hetekben fény derült néhány részletre. Megtudhattuk, hogy Magyarország tíz évre kér könnyítést a termőföld külföldi tulajdonba juttathatósága alól, ami vonatkozna természetes és jogi személyekre egyaránt. A hír szinte semmiféle visszhangot nem váltott ki, sem azoktól, akik már két évvel ezelőtt kezdeményezték egy, a jelenleginél eurokonformabb szabályozás bevezetését, sem azoktól, akik 1997 végén “nem, nem, soha” hangulatban zátonyra futtatták a Horn-kormány balszerencsésen időzített kezdeményezését.
ROSSZ ÜZENET. Aztán okosabbak lettünk a nemzeti érdek holléte tekintetében azáltal is, hogy Budapesten járt az éppen ellenzékben levő brit konzervatívok vezére. William Hague látogatása azonban a lehető legrosszabb üzenet azoknak, akik szívükön viselik az európai integráció ügyét. Tudni kell, hogy az 1997-es megsemmisítő vereség után a toryk Európa-barát szárnya kiszorult a párt vezetéséből. A fiatal Hague-et, aki John Major utolsó kormányában a walesi ügyek minisztereként dolgozott, azok a konzervatívok segítették az élre, akik elérték, hogy 1991-ben az Egyesült Királyság – egyetlen kimaradóként – ne csatlakozzon a maastrichti szerződés úgynevezett szociális fejezetéhez, s akik soha, semmilyen körülmények között nem mondanának le a font sterlingről, és akik Brüsszelben sohasem a lehetőséget keresik, hanem szinte mindig csak az ellenséget látják. Budapesten Hague egy “á la carte” Európa képét vázolta fel tárgyalópartnerének, ami önmagában még nem lenne ellenszenves vízió, de jól tudjuk, hogy a valóságban nem ilyen irányban fejlődik az integráció. Dániának 1992-ben – a maastrichti szerződés népszavazáson történő elutasítása után – még volt lehetősége arra, hogy az unió kínálatából kigyomlálja a neki nem tetsző tételeket, a társult országoknak azonban tisztában kell lenniük azzal, hogy a csipegetés joga nem adatik meg az újonnan jövőknek.
Valószínű, hogy Magyarországon a láthatónál szélesebb körű a látens integrációellenesség, ami gazdasági, politikai és kulturális megfontolásokból egyaránt táplálkozhat. Aránytévesztés lenne azonban a hazai fenntartásokat és ellenérzéseket tory jelmezbe öltöztetni. A szigetország sem tudja minden tekintetben megvalósítani, hogy önálló gazdasági régió legyen az európai kontinens és Amerika között. A közép- és kelet-európai térség számára pedig végképp csak az jelenthet fejlődési lehetőséget a belátható jövőben, ha az unió fokozatosan kiterjedve lehetőséget nyújt a modernizáció főáramába való bekapcsolódásra.
Az Európai Unió persze nem a Kánaán, és a jövőben sem lesz az. Nincs garancia arra sem, hogy Magyarország és más társult országok a majdani csatlakozás után tényleg felzárkóznak a nyugat-európai átlaghoz. Sokan kifejezetten csalódni fognak, hiszen az egységes piac kemény versenye eddig sikeres hazai vállalkozásokat is nehéz helyzetbe hozhat. Mi több, ha a hazai gazdaságpolitika vállalja a monetáris unió kritériumainak teljesítését is, úgy néhány éven belül keresztülmehet ugyanazon a tortúrán, amely megkeserítette a francia és olasz kormányok életét a kilencvenes évek közepén.
Az integráció mikro- és makrogazdasági értelemben roppant érzékeny és bonyolult folyamat (nem is beszélve most a politikai dimenzióról). Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a feladvány megoldása a kért könnyítések mennyiségében rejlik. A sok derogációs igény nem jelenti szükségképpen a nemzeti érdekek hatékonyabb védelmét. Éppen hogy ellentétes lehet azzal, ha olyan szektort, intézményt vagy vállalatot véd, amely fölött eljárt az idő, és főleg akkor, ha fölöslegesen késlelteti a lehetséges integrációt.
BEHOZHATÓ LEMARADÁSOK. A csatlakozás – hivatalosan még mindig 2002-re tervezett – időpontja persze a másik fél hibájából is kitolódhat. Közhely, hogy egyelőre az unió sem felkészültebb az új jelentkezők fogadására, mint azok a belépésre. Két év alatt azonban sok lemaradás behozható itt is, ott is – főleg, ha megvan hozzá a politikai akarat. Ha ez utóbbi a balkáni rendezés egy mellékszálaként létrejön, úgy rögtön szembeötlővé válik majd, hogy a hazai politikában mennyire perifériára szorult a csatlakozás ügye. A magyar gazdaságban például még mindig nincsenek meg a rendelkezésre álló Phare-segélyek lehívásához szükséges feltételek, miközben a gazdasági és politikai elit egyre gyakrabban az ennek többszörösére rúgó strukturális alapokkal álmodik. Uniós csatlakozásról, és főleg 2002-ről beszélni azonban komolytalan mindaddig, amíg az integráció háttérbe szorul a hazai közélet számtalan gumicsontja mögött, s nem válik társadalmi üggyé. –
