Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt – szól az ének hagyományosan május közepén az alma materekben. Nem is olyan régen szinte magától értetődő volt, hogy e nótát a szintén ilyen tájt tartott banki közgyűléseken több hazai bankvezető is kénytelen volt eldúdolni. Nemcsak a rendszerváltás utáni politikai színpadváltás, hanem a szükségszerű gazdasági “félfordulat” nyomán súlyos milliárdok formájában testet öltött veszteségek okán ugyanis több állami bank első számú vezetője köthetett útilaput a talpára. Így a privatizációt a pénzintézetek többségénél már mások készítették elő, s vezényelték is le – az államkassza szempontjából több-kevesebb sikerrel.
Az a dolgok természetes rendje, hogy idővel ennek a csapatnak is mennie kellett; a külföldi tulajdonosok által odahaza már megszokott előadás magyarországi műsorra tűzése értelemszerűen új férfiakat kívánt. A tervek persze, ahogy az ilyenkor illik, nagyszabásúak voltak: kimondva-kimondatlanul valamennyi, addig a vállalatfinanszírozásban – mint utóbb kiderült, nem valami fényesen – “domborító” banknak néhány éven belül a piac hazai moguljának számító OTP-től kellett volna minél nagyobb (piaci) teret elhódítania. Ez az elvárás alkalmasint találkozott a magánszemélyek többségének igényével, akik – vagy megszokásból, vagy valódi elégedetlenségükből fakadóan – már régóta várták a legnagyobb hazai bankkal szembeni alternatívákat.
A feltörekvők sikeréhez látszólag minden adva volt. Hiszen nem tűnt irreális elvárásnak, hogy a mindenkori kormányok által bőszen üdvözölt stratégiai-szakmai befektetők majd jelentős tőkeerejüket, s nem utolsósorban technikai hátterüket rövid időn belül nálunk is kamatoztatják. Főként, hogy ez a szándék visszatükröződött a számokra lebontott üzleti elképzelésekből is. A leginkább rizikósnak ígérkező – az összes addigi konszolidációs támogatás több mint felét egymagában elnyelő – volt Magyar Hitel Bank (MHB) új tulajdonosa például a kezdeti, 1997-es esztendő után a múlt évre már szerény nyereséget irányzott elő. De emlékeim szerint az ugyancsak vaskos pénzekből összetákolt állami mankóval tovább bicegő Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) belgái “balga” módon már az első év után profitálni szerettek volna új szerzeményükből. S a sort tovább folytathatnánk, amíg szinte valamennyi privatizált bank neve meg nem említődnék.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy a múlttal való teljes szakítást még az MHB-név teljes elhagyásával is látványosan érzékeltető ABN Amro (Magyar) Banknak 1998-ban “sikerült” még az első évi, tervszerű veszteségét is jócskán megfejelnie, s ugyanígy járt a K&H is. De felrobbantak a rejtett aknák a hitelbankos mintára átkeresztelt egykori Mezőbanknál, az Erste Bank (Hungary) Rt.-nél is, amely ráadásul akkora mínusszal zárt, hogy az jegyzett tőkéjének több mint egyötödét felemésztette.
Bár a tavaly augusztusban kitört oroszországi és globális tőkepiaci válság látszólag elegendő hivatkozási alapot szolgáltat a rossz bizonyítvány megmagyarázására, egyúttal arra is kiválóan alkalmas, hogy megnehezítse annak megállapítását, eme külső körülmények nélkül mekkora is lett volna a negatívum. Mert hogy lett volna, afelől nem lehetnek kétségeink. Elég csak megnézni, hogy más, hasonló kaliberű bankok elmúlt éve a szóban forgó krízisek ellenére is eredményesnek bizonyult.
Egy valamiben azért már most is érezhető a külföldi tulajdonosok profizmusa. Ellentétben a konszolidációs hőskorban tapasztalt állami magatartással, ők nem sokat teketóriáznak a veszteségek felelőseinek megnevezésével. A Budapest Bank élén Bokros Lajost a privatizáció “előestéjén” felváltó magyar vezérigazgató tavalyi kiebrudalása még csak és kizárólag a természetes kádercserének tudható be. A magyar gazdaság rendszerváltás előtti másik két zászlósbankjánál részben még tavaly ősszel, illetve a mostani banki közgyűléseken végrehajtott vezetőváltások közül azonban a K&H erős emberének eltávolításában már közrejátszottak a rossz eredmények is, holland kollégája vesztét pedig már egyértelműen a veszteségek okozhatták.
Persze azért még a derék külföldiek sem mindenben következetesek. Hiszen a sajátos magyar bankvezetői körforgásban az egykori K&H-vezér helyébe először véglegesnek szánt, aztán valamilyen oknál fogva egyik napról a másikra átmenetinek kikiáltott cseh vezető után a belga-ír tulajdonosi duó olyan személyt emelt, akinek egy másik hitelintézetnél, amúgy egy világhírű bank szintén kizárólagos itteni érdekeltségénél – a vállalatfinanszírozásban szerzett érdemei ellenére – igencsak beletört a bicskája a lakossági üzletágba. Ez persze még nem zárja ki, hogy megújult környezetben ezúttal sikerrel járjon. Ellenkező esetben viszont valószínűleg jobban teszi, ha már most beskálázza magát.
