A hazai gazdasági kamarákról 1998 augusztusa óta tartó, ellentmondásos kijelentésekkel és nem titkolt lobbyzásokkal tarkított “húzd meg – ereszd meg” kampány nem egyedülálló magyar jelenség. A kamarai tagság és a tagdíjfizetés kötelező vagy nem kötelező jellege, maga a tagdíj mértéke az elmúlt években néhány nyugat-európai országban is viták kereszttüzébe került. Spanyolországban még az ottani alkotmánybíróság is foglalkozott vele, és bár a kötelező jelleget nem találta alkotmányellenesnek, az ellenzőket végül csak a strasbourgi Európa Tanács elvi állásfoglalása győzte meg. Ausztriában a vállalkozók 1996-ban kétharmados többséggel szavaztak a kötelező tagságot előíró rendszer fenntartása mellett, de Hollandiában és Olaszországban, sőt – a számunkra általában “mintának” tekintett – Németországban sem ismeretlen, hogy elsősorban a kis- és középvállalkozások tömegesen bírálják a kötelező tagságú rendszert.
Mindezekben az országokban sem kérdőjelezték meg azonban, hogy a kamarák köztestületek, ugyanakkor a vállalkozói szféra önkormányzatai, a gazdaságszervezési folyamat szerves és integráns tényezői, s mint ilyenek, kulcsfontosságú tevékenységeket látnak el. A kamarák egyúttal nagy súlyú érdekképviseletek, ám a legitimitásuk legalább olyan mértékben nyugszik a tagságon és a képviselt vállalkozókon, mint azokon a törvényeken és szabályozókon, amelyek e szervezetek működését jogi keretbe foglalják.
Amíg azonban a kamarák elsődlegesen a törvény és a szabályozás szintjén keresik legitimitásuk zálogát, addig a szocialista örökség tünetei ütköznek ki. Ha ugyanis a vállalkozók már tömegesen részt vennének a kamarák életében – szavazással, választási és képviseleti igénnyel, állandó ellenőrzéssel és a működésbe való beleszólás útján -, akkor az intézményrendszer keretén belül fel lehetne oldani azokat a feszültségeket, amelyek most politikai-törvényhozási vitakérdéssé léptek elő. Jól működő kamarai rendszerben ugyanis ez az ésszerű forgatókönyv.
Nehezíti a problémát, hogy maga a kamara is egy szakma. Amíg ugyanis sem a választók, sem választottak, de még az alkalmazottak többsége sem igazán tudja, ismeri, hogyan és mit kell, mit kellene tennie a kamarában és a kamarával, addig tömegesen jelen van a diszfunkcionalizmus, a látszat- és/vagy pótcselekvés, a vitákban pedig a mellébeszélés, az ideologizálás, a személyeskedés, no meg az erő- és pozícióharc. Az pedig, hogy valójában hogyan kell a kamarának működnie, nem elsősorban pénz vagy rendszer kérdése – hanem a szakmai hozzáértésé. Szerencsére számos hazai – kötelező és nem kötelező tagságú – gazdasági kamara bizonyítja, hogy amennyiben a vezetői és szakemberei értik a dolgukat, akkor igenis hatékony, a vállalkozók többsége által is elfogadott szervezetté tudnak fejlődni. Sajnálatos viszont, hogy ez nem általánosítható, és emiatt tömeges vállalkozói pénzbefizetések “úsztak” már el olyan kampányokra és látszatfejlesztésekre, amelyek mindent szolgálnak, csak magukat a vállalkozókat nem. Ha ezeknek csak a töredékét értelmes célokra fordították volna, akkor most nem kellene szembenézni a tagság részéről kétségbevont legitimitással – és ennek pótlására nem kellene a kormányzatnál lobbyzni a kötelező tagság érdekében.
Nyugat-Európában éppen az kényszeríti a kamarákat az alkalmazkodásra, hogy ők maguk is – kötelező és nem kötelező tagságúak egyaránt – növekvő mértékben kerülnek versenyhelyzetbe, ahol egyre inkább csak az számít: szolgáltatásaikkal, tevékenységükkel győzik-e a versenyt a magánszférával és a legkülönbözőbb egyéb konkurensekkel szemben? Az Európai Unióban ez ma már nyilvánvaló – és ha mi egy felkészületlen, saját szervezeti és legitimációs problémáival küszködő kamarai rendszerrel akarunk oda betársulni, az nemcsak a kamaráknak, de mindazoknak a vállalkozóknak is rossz lesz, akik önállóan, egyenként képtelenek beszerezni a működésükhöz szükséges nemzetközi és uniószintű információkat. Az unióban egyébként nincs elvi elvárás a kamarák kötelező vagy nem kötelező tagsága tekintetében. Ennél ugyanis sokkal keményebb és tömegesebb az az elvárás, hogy ezek az intézmények szolgáltassanak, mégpedig sokoldalúan és szakszerűen – ne pedig saját problémáikkal, hozzá nem értésükkel és rendellenes működésükkel terheljék meg a tagdíjat akár önként, akár kötelezően fizető vállalkozókat.
(A szerző a Hungexpo Rt. nemzetközi igazgatója)
