Miután a rögzített hangfelvételek forgalmazása az egyik legjobb üzlet a világon, érthető, hogy mindenhol, így nálunk is törvények szabályozzák a hangfelvételek előadóinak, valamint kiadóinak, előállítóinak jogvédelmét. Ez a legfontosabb biztosíték arra, hogy az előadók és a kiadók megkapják a pénzüket minden egyes újrafelhasználás esetén. A szerzői jogokkal kapcsolatos szabályozás legutóbbi jelentős módosítására 1994-ben került sor, amikor Magyarország – az uniós normákhoz való igazodás kényszere, illetve az erős nemzetközi (főleg amerikai) nyomás miatt – változtatott többek között az egyes művek védettségi idején. Mi több, kötelezettséget vállalt arra is, hogy 5 év türelmi idő elteltével saját szabályozását teljen mértékben passzítja a nemzetközi normákhoz. A türelmi idő mostanra lejárt, s alighanem még e héten a kormány elé kerül a javasolt törvénymódosításokat (javarészt szigorításokat) tartalmazó csomag.
Érthetőbbé válnak a változtatás indítékai, ha röviden áttekintjük, milyen jogok illetnek meg most egy szerzőt, egy előadót, illetve egy kiadót. Általánosságban egy szerző vagyoni jogai életében, továbbá a halálát követő 70 évben részesülnek védelemben: azaz újrakiadás, avagy feldolgozás esetén ennyi ideig jár a jogdíj neki, illetve örököseinek. Az előadói jogok helyzetét is éppen 5 éve szabályozták újra – akkor 20-ról 50 évre nőtt a védettségi idő. Probléma csak abból adódott, hogy azon művekre nem vonatkozott a kiterjesztés, amelyek időközben (a régi szabályok alapján) “szabad prédává” lettek. A törvénymódosítás kidolgozóit éppen ezért némileg meglepte, hogy kisvártatva az Európai Unió “nem átallott” olyan rendelkezéseket hozni, amelyek alapján a védelmi idő kiterjesztése visszamenőleges hatállyal, már korábban közkinccsé vált műveket is érintett. Ennek nyomán immár az új szerzői jogi kódex elkészítőit sem zavarják effajta skrupulusok: a Magyarország által megkötött nemzetközi szerződésekre hivatkozva ismét szerzői jogi védelem alá helyeznek olyan hangfelvételeket, amelyekre elméletileg vonatkozna a felemelt idejű védettség, azonban 5 évvel ezelőtt kicsúsztak a védelem hatálya alól.
Megvilágítandó a változás jelentőségét, elég arra hivatkozni, hogy az új rendelkezés nyomán ismét védelem alá kerülnek a hatvanas és hetvenes évek zenéi, s mivel számos rádiócsatorna szakosodott ezek sugárzására, ezen adók egyértelműen érintetté válnak. Más kérdés, hogy eleddig több cég is foglalkozott lejárt előadói védettségű hangfelvételek sokszorosításával (mellesleg gyakran jogtalanul, mert szerzőknek járó jogdíjat eddig is kellett volna fizetni). Az idei új szabályozás egyévi türelmi időt biztosít majd az efféle felvételek gyártásának leállítására és a felhalmozott készletek eladására. Ha ez nem sikerülne, akkor alighanem jön a jól bevált és népszerű úthenger: az újraszabályozás során hatékonyabbá kívánják tenni a jogérvényesítést, vagyis azt, hogy a perek elhúzódása esetén a vélelmezett jogsértő ne maradhasson birtokon belül. Az új szabályozás alapján ha a jogosult bizonyítja, hogy a jogsértő tevékenység betiltása érdekében áll, úgy a bíróság minden további nélkül meghozza az erről szóló döntést, mi több, már a pert megelőzően lehetőség nyílik lefoglalásokra is.
A hangfelvételek esetében külön problémát jelent az az egyébként örömteli tény, hogy igen könnyen reprodukálhatók – ám ennek nem mindig örülnek a szerzők, az előadók vagy a kiadók. Az otthoni másolás miatti bevételkiesést igyekeztek azzal pótolni, hogy jogdíjat vettettek ki az üres kazettákra, CD-kre (meg a számítógépes lemezekre, videokazettákra, sőt a legújabb elképzelések szerint a fénymásolókra is). A törvény arról is rendelkezik, hogy ki mennyit kaphat a befolyt összegből: 50 százalék a szerzőket, 30 százalék az előadóművészeket, 20 százalék a kiadókat illeti meg.
A kulturális és szórakoztatóipar mai méretei és szerkezete mellett korántsem egyszerű dolog a szerzői jogok érvényesítése, hiszen – egy konkrét példát említve – a törvény biztosítja ugyan a szerző, előadó azon jogát, hogy zeneszáma nem sugározható előzetes engedélye nélkül, ám fizikailag kivihetetlen, hogy minden egyes rádió- és televízióállomás egyenként állapodjon meg az alkotókkal, s így kössék ki a fizetendő jogdíjat. Éppen ezért került előtérbe a kollektív jogkezelés: a szerzők, előadók és hanglemezkiadók megbíznak egy szervezetet jogaik érvényesítésével, amely majd kiadja a felvételek lejátszási engedélyét, beszedi a jogdíjakat és felosztja azt az érdekeltek között. A kollektív jogkezelés érvényesül a lemezkiadásnál is; ekkor ugyanis a zenemű rögzítéséhez szükséges engedélyt a kiadók a világon számos helyen, így nálunk is szerzői jogvédő társaságoktól vásárolhatják meg. Nálunk ezt az engedélyezési feladatot az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda látja el.
A kollektív jogi képviselők jogosítványai azután növekedtek meg, hogy a törvény elismerte az előadók és a kiadók díjigényét a kereskedelmi célra kiadott másodlagos felhasználás után is. Ennek alapján a főbb szereplők – az Artisjus, a hanglemezkiadókat képviselő Mahasz, illetve az előadóművészeket képviselő EJI – a lehető legváltozatosabb indokok alapján szedhetnek be díjakat zeneszámok funkcionális felhasználása esetén. Így szabott tarifákat fizetnek a kereskedelmi tévék és rádiók, a zenés-táncos szórakozóhelyek (ahol gépzenére táncol az igényes közönség), de ugyanígy a vurstlik, a céllövöldék, a mozik, a kiállítótermek, mi több, az áruházak is, elvégre ott is hallatszik a vásárlók “megnyugtatását, szórakoztatását, ösztönzését” szolgáló háttérzene (szakszóval: muzak).
Ez a változatás különben még Nyugaton is felfordulást okozott; az államok sorra-rendre védeni próbálták saját nemzeti televíziójukat a nemzetközi lemezmultik jelentős díjköveteléseitől, ám nekik is rá kellett jönniük, hogy fizetni mindenkinek kell. A jelenlegi szabályozás szerint egyértelmű, hogy a másodlagos felhasználásért járó díjazás a szerzői jogdíjon felül jár az előadóknak és a kiadóknak, és bár ez a pénz egyetlen jogcím miatt illeti meg az érintetteket, a befolyt díjat meg kell osztani közöttük – egyéb rendelkezések híján fele-fele arányban.
A hatályos jogszabályok szerint immár nem lehet szabadon (és ingyen) átdolgozni korábban kiadott műveket. Mi több, az előadó személyhez fűződő jogát sérti az is, ha előadását eltorzítják, s az engedélyét kell kérni akkor is, ha felvételét, vagy annak részletét az eredetihez képest más célokra kívánják felhasználni. S az engedélyt persze nem adják ingyen. Mindez azért jelentős változás, mert a mostanság kiadott hangfelvételek közül jó néhány – részben, vagy egészben – úgynevezett sampling technikával készült, azaz korábbi hangfelvételek részleteit használták fel benne. Ez a technika számos, hazánkénál jelentősebb lemezkiadással bíró országban adott már munkát a jogászoknak, s persze sokaknak hozott komoly pénzt a konyhára, hogy sikerült jogdíjat kicsikarniuk egy-egy hangminta-felhasználótól.
A magyarországi kollektív jogkezelők amúgy jó alaposan felosztották maguk között a piacot: a tévéktől és rádióktól szedhető sugárzási díjra (amely a reklámbevételek egy meghatározott százaléka) rástartol a szerzőket képviselő Artisjus, illetve az EJI és a Mahasz is, míg az egyéb nyilvános felhasználás esetén az Artisjus kasszíroz, majd leoszt a többieknek.
Első pillantásra úgy vélhetnénk, hogy meglehetősen körülményes a szerzői, előadói és hasonló jogok érvényesítése. Gondoljuk csak el, hogy elvileg minden rádiót figyelemmel kell követni, s azt is, hogy ott milyen zeneszám megy, de ehhez hasonlóan, ott kellene állnia valakinek minden egyes lemezlovas mellett és feljegyezni, éppen mit játszik. Mindez abszurd feladatnak tűnik, ám az Artisjus ennek ellenére listákat kér nagyobb zenés rendezvények, táncpartik után az ott lejátszott zeneszámokról. Persze tudható, hogy nem ez a legfontosabb bevételi forrás, így a kisebb nagyságrend mellett megengedhető, hogy gyakorlatilag becslés alapján oldják meg a befolyt pénz szétosztását. Külön esetet képviselnek a független külhoni kiadók: közülük a legtöbbnek ugyan a terjesztője valamely itthon működő nagy cég (többnyire Mahasz-tag), de vannak kivételek, s ezeknél még nem megoldott, hogy a jogdíj (mert nem kell félni, azt azért beszedik az érintett cégek) eljusson jogos tulajdonosaihoz. A Mahasz amúgy saját bevallása szerint nem csupán kiterjedt tagságát képviseli, hanem a világ lemezcégeit is, így óhatatlanul jut a befolyt kiadói jogdíjakból külföldi kiadóknak, ám ennek összege ismeretlen.
A rádióknál a jelenlegi felállás szerint osztozik a jogdíjakon az együtt fellépő Mahasz-EJI páros, illetve az Artisjus. Kisebb, reklámbevételekkel nem rendelkező rádióknál egyedi tarifák alapján történik mindez, a többieknél viszont a reklámbevételek 4-4 százaléka, valamint ahol van, ott a költségvetési támogatás 1 százaléka, illetve az előfizetői díjbevételek 2 százaléka jut nekik. A kereskedelmi rádióknál – az ottani, mechanikus műsorkészítési technikának megfelelően – elektronikusan tárolják, hogy milyen zeneművek hangzottak el. A kisebb nonprofit, és/vagy közösségi rádióknál viszont ez lehetetlen – nem utolsósorban a spontaneitás nagyobb szerepe miatt -, így számukra gyakorlatilag önbevallás alapján határozzák meg a tarifát (ennek keretében például vállalják a Mahasz felé, hogy legalább 20 százaléknyi magyar zenét játszanak).
Az Artisjus bevételei rádió és televízió jogdíjakból évről évre az inflációt meghaladó mértékben nőnek. Míg az előbbiekből 1996-ban 184 millió forint folyt be, addig 1997-ben már 234 millió, a tévétársaságokból beszedett jogdíj pedig két évvel ezelőtt majdnem 260 millió forint volt, míg tavaly 304 millió.
A hangfelvételeknél a nemzetközi szerződések az irányadóak. A nagy, huzamosabb ideje működő és – mint a jogszabály mondja – “megbízható szakmai és anyagi háttérrel rendelkező” hangfelvétel-kiadók az átadási ár 9 százalékának a védett művekre időarányosan eső részét kötelesek fizetni azért, hogy a védett művet kiadathassák, a független kiadók pedig a forgalmi adóval növelt ár 8 százalékát. Ezt persze a kiadók áthárítják a fogyasztóra. Ha lelkes zenehallgatóként el akarjuk kerülni a jogdíjat, s kifizetése helyett üres kazettára vagy CD-re másoljuk a vágyott zenét, csöbörből vödörbe esünk. A jogalkotók is felismerték ugyanis e kiskaput, s az üres hanghordozókba is bekalkulálták a szerzői jogokat. A 60 perces audiokazetták árából 15 forint, a 90 percesekéből 18 forint jut erre a célra. Hasonlóan, a 180 perces videokazettát beszerzők 36 forinttal, az írható CD-t vásárlók pedig 30 forinttal járulnak hozzá a jogdíjakhoz. A törvény szerint persze azt a gyártónak, illetve a vámfizetésre kötelezettnek kell megfizetnie.
Azon, hogy a koncerteken, illetve egyéb, direkt zenehallgatás céljára szervezett rendezvényeken jogdíjat kell fizetni, nem lepődünk meg, azon viszont igen (bár a jogi logikából a fentiek után már egyértelműen következik), hogy az esküvőn, divatbemutatón, netán a peep-showban, a kondicionálóteremben, de még a taxiban hallgatott zenék után is fizetniük kell a szervezőknek. A díjszabás itt átalánydíjat szab meg; a konditermek például havonta 2 ezer forintot fizetnek a háttérzene után, a repülőtársaságok pedig (ha gépeiken szolgáltatnak valamilyen zenét) járatonként 600 forintot fizettek az elmúlt évben. Tavaly üres hangkazetták után közel 80 millió forint folyt be az Artisjus kasszájába, míg a videokazetták eladásából több mint 100 millió.
