Megoldotta a fejlett világ az elmúlt két évszázadban a saját élelmezési problémáját. Az élelmiszerekből tartós többlet alakult ki, noha a mezőgazdaság, amely két évszázada még minden országban a termelés és a foglalkoztatás döntő hányadát adta, mára mindkét szempontból marginálissá vált. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az ipar is a mezőgazdaság útján jár. A fejlett országokban a nemzeti jövedelmen belül a gyáripari termelés aránya ma körülbelül 20 százalék, s csökkenő tendenciát mutat. Még sincs áruhiány: az ármagatartás igazolja, hogy a kínálat meghaladja a keresletet.
Ennek egyik oka makrogazdasági. A mai gyáripari “veteránok” előéletében – például az ötvenes években – egy fontos szempontból igen más volt a világ. Áruhiány volt, ezért a szállítók dirigáltak. Rossz minőségű termékeket is gyárthattak, mivel a fogyasztóknak nem volt sok választásuk. A nem hatékony működés és a túlfoglalkoztatottság nem jelentett gondot, hisz a fogyasztó ezt kifizette.
Ennél is fontosabb, hogy a háború után konszenzus volt abban: a gazdaságpolitika fő célja a teljes foglalkoztatottság. Ez egyrészt ösztönözte a keresletet, ugyanakkor a nem hatékony működés miatt gátolta a kínálat bővülését, s ily módon az infláció gerjesztéséhez is hozzájárult. A gazdasági közmegegyezés ennek nyomán a hetvenes évek végére 180 fokos fordulatot vett, a hangsúly a termelésre került át. Az ipari ágazatokat privatizálták, a kereskedelmi akadályokat lebontották, elfogadták továbbá, hogy a magas munkanélküliség szükséges rossz.
A termelőkre önmagukban is nagy nyomást gyakoroltak ezek a politikai változások, ráadásul elfedték a termelésben lezajló forradalmi változásokat. Az első és a legnyilvánvalóbb fordulat a “karcsú termelés” megjelenése. A háború utáni időszakban Japánban kidolgozott, majd az nyolcvanas években az Egyesült Államokba exportált módszerrel nagymértékben csökkent a pazarlás: minimálisra szorították a selejtarányt, lefaragták a készleteket és fokozták a gyártósorok alkalmazkodó képességét.
Ugyanennyire fontosak voltak az információtechnológiának tulajdonítható változások. Számítógépeket vezettek be a folyamatok, illetve a termékek egységesítésére és kódolására. Ezeket azután pillanatok alatt át lehetett adni más országoknak és más vállalatoknak.
A világpiac megnyílása mellett mindennek robbanásszerű hatása lett. A termelési folyamat áthelyezhetővé és lemásolhatóvá vált. Az alapszintű termelést olcsó, feltörekvő piacokra telepítették. És mivel a folyamatok egyre standardizáltabbá váltak, a műszaki fejlesztéseket a világ minden táján a versenytársak is gyorsan le tudták másolni.
A “karcsú termelés” azonban egy szempontból rugalmatlan volt. Mivel nincs készletfelesleg, a cégek nem tudnak gyorsan reagálni a kereslet növekedésére. Az ezzel kapcsolatos aggodalmak először a hadiiparban jelentek meg, hiszen ott háború esetén gyorsan fel kell futtatni a gyártást. Ezért jelent meg a “fürge termelés” fogalma a kilencvenes évek elején, az amerikai kormány ösztönzésére. Ennek lényege, hogy az információtechnológia felhasználásával a karcsú vállalatokat informális szövetségekké kapcsolják össze. Ha az egyik résztvevőnél megugrik a kereslet, ki lehet használni a szövetség egészében meglévő kapacitástartalékokat.
Egyes szakértők mindebből azt a következtetést vonták le, hogy az egész gyáripari termelés új életet kezdhet, annál is inkább, mert még a “karcsú termelést” sem valósította meg minden vállalat. E szemlélet szerint a rendszerben tehát még bőven van nyereségszerzési lehetőség. Ez elvben elképzelhető, ám a legújabb tények azt mutatják, hogy a fejlődés üteme egyre gyorsul, és nincs érvényes válasz arra a kérdésre: mi történik a “fürge rendszeren” belül, ha az informális szövetségben nincs kihasználandó kapacitástöbblet?
A jövő nyugtalanító kilátásai figyelhetők meg például a televíziógyártásban. A világ legnagyobb tévégyártói elsősorban ázsiaiak, ahol a karcsú termelést szinte művészetté fejlesztették. A készülékek árát nominálértéken évek óta szinten tartják, miközben folyamatosan új és izgalmas fejlesztéseket hajtanak végre rajtuk, amelyeket a többiek azonnal lemásolnak. Emellett a televíziókat vagy számítógép monitorokat gyártó cégek raktáraiban a dobozokon sok esetben a konkurens gyártók nevei is olvashatók. Az üzemi rugalmasság és a hálózatépítés segítségével hiány esetén minden gyártó kisegíti az informális szövetség többi tagjának pillanatnyi hiányát. Már “fürgék” tehát, de ez kevés jót jelent számukra, hiszen képtelenek nyereséget termelni.
Ebből vajon az következik, hogy a gyáripar a gazdaság peremén lesz kénytelen létezni, csakúgy, mint a munkaerő mindössze 2-5 százalékát kitevő mezőgazdaság? Nos, az igazi kérdés itt másképpen hangzik. A lényeg, hogy az ipari termelési folyamat önmagában egyre kevésbé fontos szerepet játszik az értéktermelési láncban. Vegyük például a Coca-Colát. A cég szirup-sűrítménygyártóként kezdte, ma viszont már világszerte menedzseli fő márkáját. Pusztán a termék misztikuma kívánja, hogy még jelenleg is maga készítse a sűrítményt. Nyugodtan alvállalkozókra bízhatná a tényleges termelést, anélkül, hogy ennek komoly kereskedelmi hatása lenne.
A General Electric (GE) termékeinek árai is évek óta csökkennek, viszont a cég tartósan növelni tudja nyereséghányadát. Ez részben a hatékony működés eredménye, de sokkal inkább annak köszönhető, hogy a GE egy sor különböző szolgáltatást ad el azoknak, akik megveszik motorjait, turbináit és orvosi műszereit. A cég nyeresége mindinkább a szolgáltatásokhoz köthető, nem pedig a termeléshez.
A vázolt folyamat következtében a nem differenciált termékek – memóriachipek, mikrohullámú sütők, sőt bizonyos autótípusok – gyártóira hosszú távon nem vár túl biztató jövő. Mert bár a gyáriparnak még ma is széles körű lehetőségei vannak a profitszerzésre, ennek forrása egyre kevésbé lehet maga a termelés.
