Tavaly a szovjet utódállamok többségét lefedő FÁK-országokba irányuló magyar ipari export nem egészen 259 milliárd forintot tett ki. Ez az oda tartó kivitel 55,l százalékának felel meg, miközben a magyar export egészében az ipari áruk aránya 80,5 százalékot tett ki. Nem mindig volt ez így: 1988-ban, a szovjet birodalom utolsó „békeéveinek” egyikében az ipar még 77,6 százalékkal részesedett e relációban, miközben a teljes magyar exportból 79,0 százalékot adott. A külkereskedelemben az export egészének 27,6 százalékát, az importénak pedig 25,0 százalékát a Szovjetunióval lefolytatott árucsere tette ki. Az ipari export 27,l százalékát vette fel a hatalmas keleti szomszéd.
A Szovjetunióba irányuló kivitel a rendszerváltás előtt tehát a hazai ipar meghatározó eleme volt, zuhanása pedig a kilencvenes évek elején kialakult válság egyik fő tényezőjeként tartható számon. A szovjet és a KGST-kereskedelem összeomlása megrendítette az ipari vállalatok nagy részét. Elterjedt, hogy a kereskedelem ilyen mértékű megszakadása nem volt szükségszerű, ebben politikai indítékok is szerepet játszottak. Megítélésünk szerint azonban a helyzet kialakulását nem lehet valamiféle „teremtő rombolás” szándékával magyarázni. Az alapvető ok nem a hazai gazdaságpolitikában keresendő, hanem külső tényezőben, nevezetesen magának a Szovjetuniónak az összeomlásában. Alapjában véve egyfelől a szovjet külkereskedelem szervezeti felbomlásáról, a korábbi kapcsolati hálók szétszakadásáról és e téren áttekinthetetlen viszonyok kialakulásáról, másfelől a fizetőképesség megrendüléséről, a kockázati elem hallatlan mértékű megnövekedéséről van szó. Az előbbi semlegesíthető lett volna, hiszen idővel új kapcsolatrendszereket lehetett volna kiépíteni; egy ideig a személyes kapcsolatok, a sajátos piaci szokások ismerete is segíthetett volna. A fizetőképesség megrendülését azonban semmi nem ellensúlyozhatta. Olyan piacra nem ajánlatos szállítani, ahonnan az ellenérték befolyásának valószínűsége erősen kockázatos – ez a megfontolás az Ikarus-buszok oroszországi kiszállítása körül nemrég lefolytatott vitákban ismét a középpontban állt.
Vajon mennyire kell sajnálnunk a szovjet ipari export összeomlását, illetve mennyire érdemes szorgalmazni a FÁK-export fejlesztését? A két kérdésre teljesen eltérő a válasz. A Szovjetunióba irányuló ipari kivitel rendszerváltás utáni zuhanása ugyan igen fájdalmas következményekkel járt, de részben elkerülhetetlen volt, részben pedig nagy hányadában igen alacsony hatékonyságú, más piacokon versenyképtelen, hosszabb távon mindenképpen életképtelen termelés megszűnését váltotta ki. A FÁK-export fejlesztésére, bővítésére azonban az ésszerűség határain belül, a fizetőképesség korlátait és kockázatait figyelembe véve célszerű mindent megtenni.
Ennek perspektíváiról csak akkor alkothatunk képet, ha figyelembe vesszük a hazai ipari termelésben az utóbbi évtizedben végbement óriási változásokat. Ezek legfontosabb eleme a külföldi működőtőke beáramlása, amelynek eredményeként – új, korszerű iparszerkezet irányában történő elmozdulás közepette – az export nagymértékben fellendült. Az egyetlen lehetséges módon, külföldi vezető márkák gyártásának megtelepedésével meghonosodott és jelentős exporttényezővé vált a minden fejlett iparú országban kulcsszerepet betöltő személygépkocsi-ipar. Az export húzóereje a gépipar, ezen belül pedig a legkorszerűbb technikát megtestesítő alágazatok (irodagép és számítógép, híradástechnikai közszükségleti cikkek, autók gyártása) lett.
E folyamattal párhuzamosan visszaszorul és nehézségekkel küszködik a tisztán hazai tőkével működő ipar. Ahhoz, hogy kapcsolódni lehessen a fellendüléshez, beszállítóként – a külföldi tulajdonú cégek aktív közreműködésével – minőségi és költséghatékonysági téren versenyképessé kell válni, önálló termékgyártóként pedig meg kell találni azokat a keresleti „réseket”, amelyekben a kis és közepes tőkeerejű vállalkozások eredményesek lehetnek.
A FÁK térségében mindkét vállalati körnek lenne helye. E piac magas kockázati szintjét azonban jelzi, hogy a jól értesült és terjeszkedésre törekvő multik hozzánk betelepült részlegei egyelőre nem tekintik igazán „elfoglalásra” érettnek ezt a régiót. Ennek megfelelően az export egészében végbement átalakulás még alig érintette meg a FÁK piacára irányuló ipari kivitel szerkezetét. Az 1997. évi számokban valójában két kiugró arányú tétel van: a gyógyszer- és az autóbuszexport. (Az oroszországi pénzügyi válság éppen ezért e két szektort érintette a legérzékenyebben.)
A FÁK-országokban és mindenekelőtt Oroszországban stabilizálódnia kell a gazdasági helyzetnek, illetve – szervezeti és etikai értelemben egyaránt – tisztulnia a zavaros viszonyoknak, hogy jelentős fellendülés kezdődjön az oda jutó magyar kivitelben. Ha ez bekövetkezik, az ez irányú export-boom meghatározó eleme a hozzánk települt multik szállításainak megugrása lesz, de ekkor nagy lehetőségek nyílnak a hazai kisebb tőkeerejű vállalkozások előtt is. A lehetőségek a piac méretében rejlenek.
A legutóbbi fejlemények mindenesetre azt mutatják, hogy a helyzet stabilizálódására, az export kockázatainak jelentős mérséklődésére – és így a kapcsolatok fellendülésére – a belátható időben nemigen számíthatunk. E felismerés elfogadásakor is érdemes erőfeszítéseket tenni a jelenlétre, a kapcsolatok fenntartására. Konkrétan pedig olyan ügyleteket célszerű kezdeményezni, s olyan pozíciókat ajánlatos megőrizni vagy visszaszerezni, ahol a fizetési kockázat minimálisra szorítható. Ennek következménye a közvetlen jövőben – ami sajnos hosszan elhúzódhat – az Oroszországba és a többi FÁK-országba irányuló export szinten tartása lehet.
(A szerző a Kopint-Datorg tudományos munkatársa)
