Célszerű a túlélési valószínűségek vizsgálatakor abból kiindulni, hogy a keletkezés, stabilizálódás, növekedése és megszűnés a vállalkozási életciklus „természetes” jelenségei – legalábbis mikroökonómiai szempontból. Makrogazdasági nézőpontból a kisvállalkozási szféra nem egy stabil, állandó és viszonylag hosszú távon azonos összetételű tömb, mint például a részvénytársaságok sokasága, vagy az államigazgatás szervezeti rendszere, hanem – éppen a sok egyéni gazdasági szereplő és a kisszervezetek erős személyhez kötöttsége okán – állandó mozgásban van. Az állomány összetétele folyamatosan változik, mert bizonyos szereplők – leginkább a természetes személyek – kilépnek a körből, mások pedig új vállalkozást alapítván az „állomány” tagjai lesznek. E folyamatok megfigyeléséből következtetni lehet arra, hogy a megszűnés vagy a túlélés valószínűsége a vállalkozás és tulajdonosának mely jellemzőivel függ össze, s ezek a tulajdonságok milyen mértékben hatnak a fennmaradásra.
Bukás vagy kivonulás?
A megszűnés kutatásunkban azt jelenti, hogy a vállalkozás valamilyen módon formálisan kikerül a regiszterből – visszaadja a tulajdonos az adószámát, felszámolják, végelszámolás vagy csődeljárás keretében fejezi be tevékenységét. Ez nem feltétlenül személyes kudarc vagy bukás. Sőt, az is lehetséges, hogy a következő vállalkozáshoz a tulajdonos így tudja megteremteni az újrakezdés feltételeit, vagy csak ki akarja venni a tőkéjét.
A felszámolás körülményei elárulják, hogy a tevékenység beszüntetése tényleg piaci bukás-e, vagy az önfoglalkoztatás „békés” befejezése (mert valaki másutt talált munkát), avagy természetes demográfiai okokkal összefüggő esemény, nyugdíjba vonulás.
Egy megszűnés hallatán legelőször piaci csődre, hatalmas adósságra, karrierek összeomlására, tragikus esetekre szoktunk gondolni. Ez is előfordul persze, a helyzet azonban valamivel árnyaltabb. A kérdéssel kapcsolatos vizsgálódásaink azt mutatják, hogy a ténylegesen leállt kisvállalkozások 2 százaléka hivatalosan még meg sem szűnt, de nincs megrendelése, nem működik. Mindössze 0,1 százalék volt azok aránya, akik meghaltak, s a vállalkozást nem folytatta az örökös. A piaci csődeljárás száz megszűnt vállalkozóból mindössze egyet érint, végelszámolással százból kettő szűnt meg. Ezek szinte elhanyagolhatóan kicsi arányok.
A megszűnés közvetlen okaként a válaszolók kétharmada piaci okokat említett. Emelkedő költségekre, ráfizetésre, veszteségre minden negyedikük panaszkodott, s ugyancsak megközelítően ennyien mondták, hogy szűkült az értékesítési piacuk. A magas beszerzési árat okként mindössze 3 százaléknyian említették.
Vizsgálatunk kezdetén arra számítottunk, hogy makrogazdasági, adópolitikai okok, a magas tb-terhek és a kormányzati politika kiszámíthatatlansága kiemelten magas arányban fog szerepelni a kivonulás megnevezett okai között. Ezzel szemben a megszűntek tulajdonosainak mindössze egyötöde nevezett meg konkrétan ilyen körülményt. Egészségügyi, családi okok, vagy az életkorra utaló megjegyzések egyharmaduk válaszaiban szerepeltek. Minden tizedikük valamely rajtuk lényegében kívülálló adminisztratív lépést – a szervezeti tulajdonossal való viszony megváltozása, jogi összeférhetetlenség, átalakulás – említett. Egyértelmű, hogy a tulajdonosok legnagyobb része a piaci körülmények kedvezőtlen alakulása miatt szüntette meg vállalkozását.
A válaszok statisztikai összesítése persze némileg leegyszerűsíti a dolgot. A valóságban bizonyára a fenti tényezők együttes hatásának lehet a következménye a vállalkozás felszámolása. Erre utal, hogy a jó néhányan több okot is felsoroltak.
A már nem működő kisvállalkozások ötödének előnye, harmadának hátránya származott a vállalkozás felszámolásából. Előny az állandó költségek megszűnése; sokan nyereségként fogják fel, hogy abbamaradt a vállalkozással járó idegesség, örökös fáradság, s több idejük lett. A hátrányok között sorolták a megélhetési körülmények romlását; azt, hogy nincs bevételük, kevesebb lett a pluszpénzük. Anyagi hátrányt, tényleges veszteséget a megszűntek mindössze 6 százaléka említett – ez meglepően alacsony aránynak tűnik. Itt a leggyakrabban említett formák: odalett a befektetett tőke; nyakán maradt az áru; elvesztette ingatlanát; az alkalmazottakkal nem tudott elszámolni; tartozásait ki kell fizetnie.
A válaszolók egyébként – mind a „túlélők”, mind pedig azok, akik a vizsgált időszakban megszüntették a kérdezett vállalkozásukat – a második megkereséskor egyértelműen azt állították, hogy a vállalkozás számukra elsősorban a rendszeres munkát és kereseti lehetőséget jelenti, jelentette. Önbesorolásuk szerint 85 százalékuk egyszerűen a megélhetés biztosítása végett lett vállalkozó, beleértve ebbe azokat is, akik rendszeres munkát, illetve akik jövedelemkiegészítést biztosítottak maguknak így. Az alapításnak elsősorban az adott értelmet számukra, hogy megszervezték önmaguk foglalkoztatását.
Egyéniek és társasok
Többváltozós modellel igyekeztünk meghatározni, hogy az 1993-ban felkeresett vállalkozások milyen eséllyel élték túl a második vizsgálatig terjedő időszakot, illetve, hogy e túlélés valószínűségét milyen faktorok és miként befolyásolták. A modellt két nagy csoportra külön becsültük meg. Már az eddigiek is azt mutatták, hogy az éles választóvonal az egyéni és a társas vállalkozások között húzódik meg. Teljesen más megfontolások szerint dönt valaki az önálló gazdálkodás mellett akkor, ha egyedül – esetleg családi segítséggel – szándékozik vállalkozni, avagy bármilyen formában társakat akar maga mellett tudni a munkában, s ezt formálisan is kifejezésre juttatja: társas vállalkozást alapít.
Vizsgálatainkból kiviláglott: az egyéniek túlélési esélyeit nem befolyásolja, hogy a kisvállalkozás 1993-ban Budapesten vagy valamely községben volt bejegyezve; a vonatkozási csoport a túlélési valószínűségek becslése esetében a városi egyéni kisvállalkozók csoportja.
Az ágazati hovatartozás elemzéséből az derült ki, hogy a kereskedelmi és az ingatlanpiaci kisvállalkozásokra inkább jellemző a megszűnés, mint az ipari, szolgáltató, vendéglátó vagy szállító egyéniekre. Nem befolyásolja a túlélést, hogy a kisvállalkozónak vannak-e főállású alkalmazottjai vagy sem. Szignifikánsan – megközelítően 20 százalékkal – nagyobb viszont annak a valószínűsége, hogy az 1993-ban főállású kisvállalkozó 1996-ban is kisvállalkozóként dolgozik, mint annak, hogy a nem főállású még mindig vállalkozó. Másfelől, az 1990 előtt alapítottak tulajdonosai 10-15 százalékkal nagyobb valószínűséggel tartoznak a túlélők közé, mint a később létrejöttek.
A kicsi helyi piacra termelés a kiterjedtebb piacokon szereplők csoportjához képest inkább a megszűnést valószínűsíti (negatív az együttható), de a változó hatása nem szignifikáns. Annál inkább az iskolai végzettségé: a szakmunkások vagy felsőfokú képesítésűek vállalkozása 20-25 százalékkal nagyobb valószínűséggel maradt meg, mint az általános iskolai végzettségűeké. Ez utóbbiaktól viszont nem különbözik a középiskolát felmutatók túlélési esélye.
Megpróbáltuk azt is becsülni, vajon a nők vagy a férfiak vállalkozásai maradnak-e meg inkább. Az ezt vizsgáló modell a nők vállalkozásainak lényegesen nagyobb arányú megszűnését valószínűsítette. Ezt azonban ágazati specifikumok is magyarázhatják, hiszen tudjuk, hogy a nők aránya viszonylag magas a kereskedelmi vállalkozók között, s azoknál – mint már említettük – nagyobb a bukási arány.
A társas vállalkozásoknál meg akartuk vizsgálni a jogi forma hatását is, mivel a statisztikák különbséget jeleztek például a bt.-k és a kft.-k túlélési valószínűségét illetően. (Az éves megszűnési ütem a jogi személyiségűeknél 2,8 százalék, a nem jogi személyiségűeknél 5,7 százalék.) Mivel a vállalkozók családi és baráti kapcsolataikat is felhasználják a működtetésben, megkíséreltünk a modellbe beépíteni két ezzel kapcsolatos változót. Az egyik a rokonok és/vagy bármely családtag részvételét mutatja, a másik pedig azt, hogy a tulajdonos rendszeresen kér-e támogatást baráti alapon üzleti ügyben ismerőseitől, barátaitól vagy sem.
A rokoni segítség nem előny
A társas vállalkozások túlélési valószínűségét becslő modellünkben mindössze két változó hatása mutatkozott szignifikánsnak. Az 1993-ban községekben bejegyzett társas kisvállalkozások 20 százalékkal nagyobb valószínűséggel maradtak meg a vizsgált periódusban, mint a vidéki városiak. Másrészről több mint 30 százalékkal növeli a megszűnés valószínűségét, ha a társas vállalkozás az ingatlanpiacon, s nem valamely más ágazatban működik.
A megszűnési valószínűséget becslő egyenletben negatív együtthatóval szerepel Budapest, a nagykereskedelmi ágazathoz tartozást kifejező változó, valamint a jogi forma változói, ám egyiknek a hatása sem erőteljes. Azok a társaságok, amelyek jogi személyiséggel rendelkező konstrukcióban, gazdasági munkaközösségként vagy más formában működtek, a bt.-khez hasonlítva nem élnek túl szignifikánsan kisebb valószínűséggel. Meglepő módon, a rokonok és házastársak részvétele a társaságokban nem növeli a vállalkozás túlélési valószínűségét. Mint ahogy az sem számít, ha a tulajdonos rendszeresen baráti segítséget vesz igénybe az üzleti ügyek intézésében.
Mindent egybevetve, a szokásos, egyszerű statisztikai módszerekkel kapott eredményeket a többváltozós modell tanulságai sok tekintetben megerősítették – például az iskolai végzettség és az ágazat túlélésben betöltött szerepét illetően. Emellett árnyaltabbá tették állításainkat a területi különbségek megfogalmazásában, hisz nemcsak Budapest és a vidéki települések, hanem a városok és a községek közötti különbségek is kirajzolódtak. Máshol – különösen a kapcsolatok felhasználását, a családi-rokoni kötelékek, az ismerősök vállalkozásban játszott szerepét vizsgálva – azonban azt láttuk, hogy ezek hatása nem meghatározó. Eredményeink szerint – ha a többi változó hatását kiszűrjük – sem az „erős”, sem a „gyenge” kapcsolatok nem számítanak a túlélés tekintetében.
(A szerző a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem szociológia tanszékének docense)
