Gazdaság

Időzített igazság

Matolcsy Györgynek igaza van. A Magyar Nemzetben az elmúlt hétvégén közölt, Mi jöhet a neoklasszikus liberalizmus után? című írása okkal várja el, hogy a szóban forgó iskola követői épkézláb válaszokkal rukkoljanak elő a globális válságjelenségek által kiélezett pénzügyi és társadalmi kérdésekre.

Matolcsy jogos igényt fogalmaz meg, amikor szinte felszólítja az inkriminált iskola hazai képviselőit: írnák le pontosan, valójában melyek is a nemzetközi receptek alkalmazhatóságának peremfeltételei, amelyek között az általuk javallott gyógymódok a kívánt eredményre vezetnek – életveszélyes mellékhatások nélkül, persze. Jogosnak mondható továbbá Matolcsy ki nem mondott, a sorok között azonban nagyon is kiérezhető, a magyar “közgazdasági szakmának” címzett kritikája, merthogy az a rendszerváltás évtizedében – szellemi restségből, vagy korábbi tervgazdasági szemléletét kompenzálandó – sokkal inkább a Nemzetközi Valutaalap által sugallt szerkezeti reformok apológiáját adta, mintsem önálló teljesítményt mutatott volna fel. A tisztázó elméleti viták hiányát még az sem menti igazán, hogy – vitathatatlanul magas társadalmi költségei ellenére – nem volt más gazdaságpolitikai alternatíva, s hogy a választott út látható eredményeit ma senki nem tagadhatja.

Matolcsynak azonban leginkább abban van igaza, hogy nem elveti a neoklasszikus liberalizmus tanait – bár erőteljesen bírálja azokat -, hanem arra ösztönzi a közgazdákat: adjanak új válaszokat az új problémákra. Mindenekelőtt a leszorított államháztartási kiadások és a kordában tartott infláció áraként fizetett tömeges munkanélküliségre, amely az emberiség számára erkölcsileg elfogadhatatlan. Matolcsynak igaza van tehát: a közgazdaság-tudománynak erre is – s mindenekelőtt erre – választ kell adnia, s nem csupán módszertant, ha mégoly megbízhatót is, például a határidős és opciós tőzsdei ügyletek által képviselt aktuális érték pontos meghatározására.

A korlátok nélküli monetarizmus (és nem a neoklasszikus liberalizmus) bírálata a civilizált világ slágertémája, olyan, amelybe – egyebek között – bekapcsolódott Tony Blair, Romano Prodi, Bill Clinton, s amelyben Henry Kissinger is hallatta hangját, nem kímélve az IMF-doktrinerek sematizmusát. Ami tehát a Matolcsy-cikkben a válaszkeresésre, a különböző iskolák által megfogalmazott tanok szintézisére vonatkozik, az nem csupán korparancs, de az önmagára valamit is adó értelmiségi természetes közege. Vita.

A cikk zárómondata azonban – jelentősen megerőszakolva az írás korábbi ívét – valójában ennél több: felhívás gazdaságpolitikai fordulatra. Matolcsyt feltehetőleg nem a sértettség vezérli, amiért kihagyták a gazdaságpolitika tényleges formálásából. Nyilatkozatai szerint a Fidesz-MPP gazdaságpolitikai programjának szerkesztője maga nem vállalt sem kormányzati, sem párttisztséget. Őt tehát nem pusztán választási megfontolások vezénylik. Ő inkább ideológiát gyárt, Nem úgy, mint a miniszterelnök, aki – bármit is beszéljen saját posszibilis választópolgárainak – azért egyelőre a Járai-Surányi-Chikán triót tartja a gazdaságpolitika alakításának centrumában. Olyan fordulathoz pedig e trió aligha adná a nevét, amely például az államháztartási és a fizetési mérleg vagy az infláció keretszámait feláldozná mondjuk a foglalkoztatottság oltárán.

A veszély valójában abban áll tehát, hogy Matolcsy felvetése – minden eredeti intellektuális töltetét elveszítve és a konzervatív választóbázisban anyagi erőt öltve formális támadássá válik a kormányzat által jelenleg meghirdetett és gyakorolt gazdaságpolitika ellen. Esetleg ismét előáll az a rendszerváltást végigkísérő tudathasadásos állapot, amelyben a kormány gazdaságpolitikájának legbőszebb támadói éppen a kormánypártokon belül találhatók. Erősíti ezt a félelmet az is, hogy az állami vagyongazdálkodás koncepciójának kidolgozását éppen Diczházi Bertalanra bízták, és – tőle függetlenül – gazdasági-gazdaságpolitikai szerephez jutott még néhány olyan személyiség, aki korábban kifejezetten exponálta magát a követett monetáris, fiskális és privatizációs politikával szemben. Tetézi az aggodalmakat, hogy az alakulófélben lévő kormányzati szerkezetben egyre kevésbé áttekinthető, hogy mi a hatalmi viszony a kancellária, a stratégiai munkacsoport és a szakminisztériumok között; vajon ténylegesen hol hozzák majd az érdemi gazdaságpolitikai döntéseket. Mindezek az ismeretlen tényezők – minden kormányzati szándék ellenére – rátesznek egy lapáttal az orosz válság és a globális pénzügyi zavarok okozta hazai és külföldi befektetői bizonytalanságra. Így válik nagyon is húsbavágó kérdéssé, hogy valójában hol húzódnak Matolcsy igazságának korlátai.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik