Jegybanki számítások szerint a forint reálfelértékelődése a feldolgozóipari árak alapján 4,8 százalékos, a fogyasztói árak alapján pedig 4,2 százalékos volt tavaly, míg a fajlagos bérköltségeket alapul véve 6,2 százalékos reálleértékelődés mutatkozott. Ha a különböző mutatók eltérő változásokat jeleznek, nem vonhatók le egyértelmű következtetések a reálárfolyam mozgásának irányzatáról. S noha általában a fajlagos bérköltségeken alapuló indikátorok jobb előrejelzőnek bizonyulnak, különösen fontos, hogy felfigyeljünk a másik két mérőszám által jelzett ellentétes tendenciára is.
A múlt évre vonatkozóan a forint fajlagos bérköltségen alapuló reálárfolyam-indexéből háromféle okból sem lehet messzemenő következtetéseket levonni a honi termelés nemzetközi költségverseny-képességének alakulásáról. Az első a belföldi energiaárak jelentős emelkedése, a második pedig az, hogy a fajlagos bérköltségek szempontjából releváns termelékenység sokkal kisebb mértékben emelkedett, mint amit a havonta rendelkezésre álló mutatók sejteni engedtek. Végül a harmadik ok gazdaságunk 1997-ben tapasztalt növekedésének sajátos szerkezetéhez kapcsolódik: egy viszonylag szűk területen bekövetkezett rendkívüli expanzió áll a kibocsátás növekedése mögött.
A szóban forgó index csak akkor tekinthető viszonylag megbízható mutatónak, ha a kompetitív szektorban az egyes költségelemek hasonló arányban emelkednek. Ez a feltétel nálunk tavaly bizonyosan nem teljesült, hiszen miközben a feldolgozóipar belföldi értékesítési árai 20,4 százalékkal emelkedtek, addig az energiaárak drágulása csaknem 40 százalékos volt. Ilyen esetben a hazai termelés teljes költségverseny-képessége akkor is gyengülhet, ha a fajlagos bérköltségen alapuló index javulást mutat.
A másik probléma a mutató meghatározásához használt termelékenységi index értelmezése. A nemzetközileg alkalmazottal konzisztens eljárás szerint a termelékenységet az egységnyi munkaráfordításra jutó hozzáadott értékként (nettó termelésként) kell értelmezni. Ez nem mindig lehetséges, mivel a hozzáadott érték alakulására vonatkozó információk ritkábban kerülnek nyilvánosságra. Ilyenkor – kényszerűségből – a rendszeresen publikált bruttó termelési érték adataira kell támaszkodni. Ez a mutató természetesen csak annyiban ad megbízható jelzéseket, amennyiben a nettó és a bruttó termelés indexe nem nagyon különbözik egymástól. Korábban általában ez volt a helyzet, ám tavaly 1996-hoz képest a feldolgozóipar bruttó kibocsátásának 15,0 százalékos növekedését a nettó termelés 9,6 százalékos emelkedése kísérte. Mivel a fajlagos bérköltségeken alapuló reálárfolyam-index előbb hivatkozott 6,2 százalékos javulása a bruttó kibocsátás változása szerint mért mutatóra támaszkodik, okkal állítható, hogy az említett index téves jelzést ad: a nettó adatból kiindulva az ország költségverseny-képességének minimális, 1,2 százalékos javulása következne.
A harmadik gond az, hogy a növekedés viszonylag szűk területre összpontosult: a feldolgozóipar nettó termelésének 9,6 százalékos bővüléséhez döntően a gépiparban tapasztalt 30 százalékos felfutás járult hozzá. Az ipar más tevékenységeit a termelés és a termelékenység sokkal csekélyebb emelkedése, stagnálása, vagy éppenséggel némi visszaesése jellemezte. Ha ilyen körülmények között a politikusok a gazdaság általános körülményeinek fejleményeit kevéssé tükröző – s ráadásul több szempontból félrevezető – bérköltségalapú reálárfolyam-indexre támaszkodtak volna a forint további csúszási mértékének meghatározásakor, akkor ezzel a gazdaság egésze szempontjából indokolatlan mértékű és kedvezőtlen hatású reálfelértékelődést készítettek volna elő. Ez ugyanis megakadályozta volna azt, hogy a jelenlegi növekedés, amelyhez főként néhány exportorientált tevékenység rendkívüli expanziója járul hozzá, általános fellendüléssé szélesedjék ki, továbbá ez előbb-utóbb a külső egyensúlyt is veszélyeztette volna. A túlzott reálfelértékelődés kedvezőtlen hatásai olyan módon érvényesülnének, hogy egyfelől a hagyományos exporttevékenységeknek, másfelől a szélesen értelmezett importhelyettesítésnek – így a multinacionális vállalatok tényleges és potenciális itteni beszállítóinak – gyengülne a nemzetközi költség- és árversenyképessége.
„Egyensúlyi” felértékelődés
Az, hogy meg kellene akadályozni a forint „túlzott” reálfelértékelődését, egyben azt is jelenti: bizonyos mérték indokolt, azaz egyensúlyi lehet. Elméleti megfontolások, valamint gyakorlati tapasztalatok egyaránt arra mutatnak, hogy egy viszonylag fejletlen gazdaság és a fejlett országok közötti termelékenységi különbség csökkenése idővel a nemzeti valuta egyensúlyi reálfelértékelődését vonhatja maga után. A továbbiakban természetesen nem pontos számszerű előrejelzésre törekszünk, hanem arra, hogy megvizsgáljuk: az ország várható relatív fejlettségi színvonalának emelkedése önmagában hozzávetőleg mekkora reálfelértékelődést indokolhat.
A reálárfolyamot az érvényes – hivatalos vagy piaci – árfolyam és a vásárlóerő-paritás hányadosaként értelmezzük. Az előbbi a forintnak az ecu-vel szembeni árfolyama, az utóbbi pedig egy olyan területi árindex, amely azt fejezi ki, hogy – az európai uniós (EU) országok átlagát tekintve – az ecu-ért megvásárolható legszélesebb uniós áruhalmaz hány forintért vásárolható meg nálunk. A hányados egy dimenzió nélküli mutató, amely arról tájékoztat, hogy a GDP ecu-ben mért magyarországi árszintje az EU átlagának hány százalékát teszi ki. Nálunk 1995-ben az ecu-ben mért általános árszínvonal az uniós átlag 52 százaléka volt, vagyis a hazai árak átlagosan 48 százalékkal voltak alacsonyabbak.
A magyar termelékenységi szint az említett évben az EU-átlag 37 százalékát érte el. Becslésünk szerint 1998-ra a hazai relatív fejlettségi szint az uniós átlag 39,5-40,0 százalékára emelkedik, míg az árszint annak 54,0-55,0 százaléka körül alakulhat. A kérdés az, hogy alternatív felzárkózási forgatókönyvek, továbbá a termelékenységi és az árszintkülönbség csökkenése közötti kapcsolatra vonatkozó eltérő feltevések mellett milyen arányú reálfelértékelődést lehet indokoltnak tekinteni az elkövetkező években.
A kérdéssel Simon András hasonló megközelítésben foglalkozott már (Figyelő, 1998/26. szám), ezért itt a lényegre szorítkozhatunk. A kérdés az, mekkora relatív termelékenységemelkedésre számíthatunk a közeljövőben, s a relatív termelékenységét mennyire szorosan!követi a relatív árszint változása.
Mérsékelten optimista előrejelzésünk szerint hazánk és az EU termelékenysége növekedésének éves ütemkülönbsége 1999 és 2002 között mintegy 3,5 százalékpontot tehet ki (Magyarországon 5,5, az unióban pedig átlagban 2,0 százalék körüli tempó valószínű). Ha azt tennénk fel, hogy a relatív árszintünk relatív termelékenységünkkel azonos ütemben emelkedik, akkor évente 3,4 százalék körüli, a jelzett időszakban pedig összesen 14,5 százalékos lenne a reálfelértékelődés. A relatív árszint azonban – nagyszámú, eltérő fejlettségű országra kiterjedő empirikus megfigyelés szerint – átlagosan 0,3 és 0,4 közötti együtthatóval kapcsolódik a relatív termelékenységhez. Ha nálunk is ez lenne érvényes, akkor a termelékenységnövekedési ütemkülönbség a tárgyalt periódusra összesen 4,35 és 5,80 százalék közötti reálfelértékelődést indokolna, ami évi átlagban csupán 1,0-1,2 százalékot jelentene. Az „egyensúlyi” koefficiens azonban Magyarország esetében 0,4-nél valamivel nagyobb lehet: továbbra is óvatosan optimista prognózisunk alapján 0,5 és 0,6 közé eshet. Ebből összesen 7,25 és 8,70 százalék közötti kumulált – s évente 1,7-2,1 százalékos – reálfelértékelődés következne. Vagyis e mutató egyensúlyi mértéke még bizakodó előrejelzések mellett is viszonylag szerény lehet: az évi 2,0 százalékot aligha haladhatja meg számottevően. (Ez lényegében megegyezik Simon András kissé más megközelítésen alapuló becslésével.)
Mindebből következően óvatosság indokolt a forint csúszási mértékének csökkentésében, illetve az olyan árfolyamrendszerre való áttérésben, amely a honi fizetőeszköz rövid távú nominális és természetesen még nagyobb reálfelértékelődését vonhatja magával. Az egyensúlyi reálfelértékelődésnek valószínűleg szűkebbek a lehetőségei, mint hinni szokás.
Inflációfékezési dilemmák
Térjünk most át az árfolyam-politikára alapozott inflációcsökkentés kérdésére. Ez a hazai körülmények között napjainkban úgy fogalmazható meg, hogy vajon nálunk fennállnak-e azok a feltételek, amelyek egy, a leértékelési ütem előre bejelentett mérséklésén alapuló antiinflációs politikát eredményessé tehetnek. E politika mögött ugyanis legalább három feltevésnek kell meghúzódnia. A legfontosabb: az inflációt csak (vagy döntően) a várakozások tartják fenn. A második: e várakozásokat az árfolyam bejelentett csúszási mértéke határozza meg. A harmadik, az előbbiekből egyenesen következő feltevés pedig így szól: a gazdaságban nem terjedtek el az olyan „visszatekintő” – explicit és implicit – szerződések, illetve mechanizmusok, amelyek a jelenlegi áremelések mértékét többé-kevésbé szorosan hozzákapcsolják a múltban tapasztalthoz. Ha ezek a feltevések nem teljesülnek – s ezzel a gazdaság szereplői is tisztában vannak -, akkor a csúszás bejelentett és megvalósított csökkentésén alapuló antiinflációs igyekezet nem csupán a valuta túlzott reálfelértékelődését és a fizetési mérleg romlását vetíti előre, hanem a későbbi „rendkívüli” leértékelést (leértékelődést), valamint az infláció jövőbeli fellobbanását is.
Ezekre a lehetséges következményekre azért kell felhívni a figyelmet, mert hazánkra nézve a felsorolt három feltétel közül egy sem érvényes. Az inflációt – bár nyilvánvalóan hozzájárulnak ahhoz – nemcsak a bejelentett leértékeléshez kapcsolódó várakozások táplálják. Ugyancsak tény, hogy nálunk számos explicit és implicit visszatekintő indexálási mechanizmus létezik. Ilyen körülmények között csak olyan mértékben indokolt az árfolyam-politika „előretekintő” jelzéseitől – a csúszás csökkentésétől, illetve annak bejelentésétől – várni az infláció tartós csökkenését, amilyen mértékben az inflációt fenntartó valamennyi más tényezőt (köztük a visszatekintő indexálás mechanizmusait) is sikerül visszaszorítani.
Mindez pozitív módon is megfogalmazható: ha sikerülne az infláció egyéb tényezőit megfékezni, akkor a csúszás mértékét is csökkenteni kellene a tartós lassuláshoz. Vagyis a nominális béremelkedések, a hatósági és kvázi-hatósági áremelések, a költségvetési kiadások (és persze bevételek), illetve a monetáris aggregátumok növekedési ütemének, továbbá a nominális kamatoknak és a leértékelés mértékének egyaránt csökkenniük kellene. Ha pedig mindezt összehangoltan lehetne megvalósítani, akkor az infláció akár jelentősebb leszorítása sem feltétlenül járna gazdasági és társadalmi veszteségekkel. Nyilván rendkívül nehéz, de nem is elképzelhetetlen egy ilyen típusú gazdasági program körüli konszenzus megteremtése, a társadalmi partnerek képviselőinek egy ilyen koncepciót megalapozó megállapodása. Az új kormány programja tartalmazza ezt a célt, amely kellő elszántság és jó koordináció esetén akár el is érhető.
Bér és árfolyam
Kérdés, egy ilyen megállapodás keretében miként kapcsolódhatna össze a nominális béremelkedésnek és az árfolyamváltozásnak a lehetséges, illetve szükséges mértéke. A gazdaság szempontjából többé-kevésbé külső meghatározottságú a külkereskedelem (és a külföldi szolgáltatások) devizaárainak változása. A hazai termelékenység várható alakulása nem ilyen, de hozzávetőlegesen ez is megbecsülhető. E két tényező együttesen kijelöli azt a sávot, amelyen a kompetitív szektor devizában mért nominális béremelkedésének belül kell lennie ahhoz, hogy az ország nemzetközi versenyképessége ne romoljon.
Tételezzük tehát fel, hogy nagyjából adott a devizában mért béremelkedés lehetséges – a külföldi versenyképességet nem veszélyeztető – mértéke, továbbá ismert vagy megismerhető az előző évről áthúzódó áremelkedéseknek a hatása. Ekkor egyfelől koordinációs probléma (például a visszatekintő indexálás előretekintővel történő felváltása), másfelől a társadalmi partnerek közötti együttműködés kérdése, hogy a lehetséges devizában mért béremelkedés mekkora forintban mértet, illetve – ezzel szoros összefüggésben – milyen mértékű leértékelést és ebből is adódó inflációt von magával.
Ez a séma rendkívül leegyszerűsíti ugyan az összefüggéseket, két dolgot azonban világossá tesz. Egyrészt azt, hogy egy nyitott gazdaságban a kompetitív szektor termelékenységjavulással korrigált, vagyis fajlagos nominális bérnövekedése – a külföldi áremelkedéssel, az esetleg várható „minőségbeli” versenyképesség-javulással együtt – jelentősen meghatározza a valuta nominális leértékelésének szükséges mértékét. A devalválást csak akkor lehet megalapozottan fékezni, ha lassul a béremelkedés üteme, illetve javul a termelékenység és/vagy a minőségbeli versenyképesség. Másrészt az is látnivaló: a koordináción és együttműködésen alapuló inflációcsökkentés csak akkor lehetséges, ha egyik szektor sem támaszt olyan igényt, hogy a jövedelemarányokat lényegesen megváltoztassa a maga javára.
(A szerző a Kopint-Datorg kutatási igazgatója)
