Megbolydult a magyar ügyvédi piac a kilencvenes évek fordulóján. A máig tartó átrendeződés nyomán új erővonalak alakultak ki, amelyek a gazdaságijog-szolgáltatás terén húzták meg a legélesebb határvonalakat. Ez a piac a társasági törvény létrejötte előtt jószerivel nem is létezett, az elmúlt évtizedben viszont az ügyvédek legjövedelmezőbb üzletágának bizonyult. A szakterület nagyobb ügyei a korábbinál összetettebb munkát igényeltek, s ez már meghaladta az addig többnyire függetlenül dolgozó ügyvédek erejét; vagy legalábbis a megrendelők nem hozzájuk fordultak megbízásaikkal.
Az ügyvédek ugyan munkaközösségben dolgoztak, de ez nem jelentette azt, hogy a munka valóban közös lett volna. A nyolcvanas évek végéig ebben a rendszerben lényegében rezsiközösségben lévő magánügyvédek tevékenykedtek. A piac is féloldalas volt, hiszen akkor az ügyvédi szakma alapvetően a magánügyfelek kiszolgálását jelentette. Ennek az időszaknak a nagy ügyvédei is valamely ehhez kapcsolódó jogágban emelkedtek ki. Így amikor a gazdasági társaságok elszaporodásával ugrásszerűen megnőtt a gazdaságijog-szolgáltatás iránt az igény, a magyar ügyvédi kar tagjainak két dilemmát is meg kellett válaszolniuk. Egyfelől arról kellett dönteniük, mely jogágra helyezzék a hangsúlyt, másrészt arról, hogy megmaradnak a „magánpraxisnál” (esetleg már formailag is magánügyvédként), vagy vállalják a nagyobb kötöttségekkel járó, integráltabb irodai munkát. Utóbbi esetben az ügyfél egy irodához fordul, amely azután az ügyön több munkatársával, vagy éppen az adott terület specialistájával dolgozik.
A tradicionális ügyvédi tevékenységhez szokott hazai jogászok jelentős része lélekben attól érezte magát jól, hogy magánpraxisában a maga ura lehetett, s idegenkedve nézett azokra, akik vállalták a tényleges munkamegosztásban dolgozó irodák kötöttségeit – jellemezte a helyzetet egy megkérdezett „irodás” ügyvéd. A magánpraxis kontra iroda törésvonal ilyen helyzetben új megoszlást eredményezett. A rendszerváltozás előtt is jól menő klientúrát vivő ügyvédek ugyanis nyugodtan megengedhették maguknak, hogy távol maradjanak az újonnan alakult irodáktól. Így az egy évtizeddel ezelőtti elitből a gazdasági jog jelentős megrendeléseinek java részét magáénak tudó mai nagy irodák ügyvédei között keveset találunk.
A kilencvenes évek elején megalakult, s mára 10-30 jogászt foglalkoztató, gazdasági jogra szakosodott irodákhoz a tapasztalatok szerint két út vezetett. Az egyiken azok a jogtanácsosok érkeztek, akik 1990 előtt nem ügyvédkedhettek, ám olyan szervezeteknél, vállalatoknál dolgoztak, ahol kapcsolatba kerültek a külkereskedelemmel, nyelveket beszéltek. Ők a kellő pillanatban erről az ugródeszkáról repülhettek át az addig irigyelten jól kereső ügyvédek feje fölött valamely nagy külföldi iroda itteni képviseletéhez. A másik út a tradicionális ügyvédi karrierről való áttérés volt. Ebben az esetben megint csak nem az elit lehalászásáról volt szó, hiszen a nemzetközi gazdasági jogi ismeretekkel csak egy egészen szűk kör bírhatott korábban Magyarországon. A privilegizált munkaközösségekből kiválva többen is saját irodát alakítottak és/vagy hamar külföldi hálózatok vonzásába kerültek. Az igény azonban jóval nagyobbnak bizonyult, így jellemzőnek inkább az számított, hogy a fiatalabb, nyelveket beszélő ügyvédek építették fel gyorsan az elődeiktől eltérő alapokon nyugvó karrierjüket.
A gazdaságjog-szolgáltatási igény azonban nemcsak jogtanácsosokat és üstökös pályát befutó fiatalokat repített a szakma élmezőnyébe. A külföldi cégek megjelenésével, a privatizáció elindulásával együtt a külhoni ügyvédek is megjelentek a magyar piacon. A szűz területen az évtized elején rövid idő alatt több tucat külföldi ügyvédi iroda, irodahálózat hozta létre képviseletét, ahol változó mértékben ugyan, de többnyire mégiscsak ide átdobott külföldiek dolgoztak.
A multinacionális cégek, illetve más nagyobb külföldi társaságok jogi képviselete, a privatizációs tranzakciók krémje ezekhez az irodákhoz került, így a magyar ügyvédi szakma szinte anélkül veszítette el a gazdasági jogi területen kialakult piac legédesebb szeletét, hogy valaha is a kezében lett volna. A megkérdezettek körében eltérnek a nézetek arról, alakulhatott-e volna másképpen ez a helyzet; abban azonban szinte mindenki egyetért: a kialakult szerkezet beleillik a világtendenciába. Az ügyvédi szakmában ugyanis hasonló koncentráció zajlik le, mint más területeken. A multik, ha tehetik, mindenütt ugyanazzal az irodával dolgoznak. Akiknek pedig a külföldi központban nem mondják meg, hogy kivel dolgozzanak együtt, azok is előbb-utóbb kénytelenek a „neves” irodákat megbízni bizonyos jogi munkákkal. A hitelfelvételeknél, kibocsátásoknál, nemzetközi tranzakcióknál ugyanis – az ismert könyvvizsgáló által auditált mérleghez hasonlóan – egyre inkább megkövetelik, hogy a jogi átvilágítást, a szerződés előkészítését olyan ügyvédi iroda végezze, amelynek neve külföldön is garanciát jelenthet. Ilyen körülmények között hiába végez kiváló munkát egy független magyar iroda: ha a nemzetközi porondon nem ismerik a nevét, akkor nehezen jut például részvénykibocsátáshoz kapcsolódó megbízáshoz. A választásban szerepet játszik a biztonsági szempont is. A nagy cégeknél a tulajdonos és a vezetés többnyire nem ugyanaz, ezért a menedzsment arra törekszik, hogy döntései igazolhatóak legyenek. Egy jogi konfliktus esetében a vezetés könnyebb helyzetben van, ha ismert irodával dolgozik, mert akkor a választásáért nem vonhatják felelősségre.
Bár a multik szinte automatikusan húzták maguk után az irodáikat, azok megtelepedésében a privatizáció, az államtól kapott megrendelések reménye is szerepet játszott. Ezen a területen olyan jellegű tranzakciókat kellett előkészíteni, amellyel a magyar ügyvédek addig nem találkoztak. Így a külföldi ügyvédek hiába voltak nemritkán teljesen tájékozatlanok a magyar joganyagról, megvolt az a rutinjuk, amellyel ilyen jellegű és nagyságrendű szerződéseket meg lehetett csinálni.
Az évtized közepétől azonban – a nagy külföldi cégekkel dolgozó ügyvédek szerint – a helyi viszonyokat jobban ismerő, felkészültebb megrendelők váltak jellemzővé a piacon, egyre gyakrabban jutottak vezető szerephez magyarok is a multiknál. A külföldi irodáknál is rájöttek, hogy „helyivé” kell válni, így a legnagyobbak közülük mindinkább elmagyarosodtak. Amelyek ezt nem tették meg, azok közül többen a nagy privatizációs hullám végeztével bezárták képviseletüket, vagy szerepük csökkent a piacon.
Bár a külföldi ügyvédek megérkezése érthetően nem váltott ki örömöt a magyar kollégákból, annyi haszna volt a számukra, hogy begyűrűztek a nyugaton megszokott óradíjak is. Így akik a külföldi hálózatok irodáihoz kerültek, illetve akik a legnagyobbak közé emelkedő független irodáknál dolgoztak, magas díjazásban részesülhettek. Az ilyen szervezeteknél dolgozók közül több általunk megkérdezett ügyvéd is arról számolt be, hogy tarifája megfelel annak, amit ugyanazért a munkáért mondjuk Münchenben kérnek el. Az óradíjak az elit irodáknál 50 dollárnál kezdődnek, ám ezért ügyvédet már nem lehet kapni – ezt a költséget más munkatársaik után számolják fel. Az ügyvédi díjak 100 dollár körül indulnak, s elérhetik a 400-500 dollárt is óránként. Sőt, speciális esetekben akár 600 dollárra is felkúszhat a jogi költség. Természetesen ez az összeg nem vándorol egészében az ügyvédek zsebébe. Az élmezőnybe tartozó irodáknál például – ahogyan azt az egyik ilyen intézmény vezetője érzékeltette – csak a könyvvásárlási kiadások meghaladják egy magánügyvéd éves bevételét. A nagyobb létszám, a presztízsnek megfelelő drágább helyiségbérlet vagy önálló ingatlan mellett az iroda, illetve a hálózat profitmegosztásával is kalkulálni kell. Ezzel együtt elmondható, hogy a magyar ügyvédek élmezőnye elérte a szakma európai jövedelemszintjét.
Az irodák elitjével, s bennük a nagy hálózatok partnerévé emelkedett ügyvédekkel már csak kevesen veszik fel a versenyt. Közéjük a legnagyobb büntető ügyekben eljáró sztárok és a függetlenségüket kis irodákban megőrző vagy magánpraxisukat folytató, illetve a gazdasági jogban kiemelkedően specializálódó legjobb ügyvédek tartoznak; ezek száma néhány tucatra tehető.
A mögöttük menetelő derékhadnak a magas ügyvédi költségeket kifizetni nem tudó – vagy nem akaró – kisebb cégek tömege sok munkát ad ugyan, ám ezekért a feladatokért egyre többen nyújtják a kezüket. Míg 1990-ben 881, addig ma 3766 ügyvéd tevékenykedik például Budapesten, országosan pedig már 7 ezer fölé kúszott a létszám. A jogtanácsosok beáramlásával ugrásszerűen, aztán pedig folyamatosan bővülő kar zömének a cégügyek egy ideig elegendő és nem is túl nehezen megszerezhető jövedelmet adtak, ma már azonban egyértelműnek tűnik a szakma „túlnépesedése”.
A magyar ügyvédi piac fejlődését befolyásoló lényeges körülmény az utánpótlás. A kilencvenes években a jogi egyetemekről diplomával kilépők természetesen duzzasztották a létszámot, a szakmában való eloszlásuk viszont egyenetlen volt, és az ma is. Leginkább ott kötnek ugyanis ki, ahol a harc már megérkezésük előtt is nagy volt, vagyis a kisebb tortaszeleteket vagdossák tovább. Az elit nagy irodái pedig arról panaszkodnak, hogy szinte vadászni kell a jó jelölteket, mert sokukról rövid idő után kiderül: nincs meg a felkészültsége ahhoz, hogy bedolgozza magát a nagy ügyekbe. A nagy nevek lassan már nem a végzősök, hanem a korábbi évfolyamok hallgatói között kezdenek keresgélni, hátha ott még jobban kiszűrhetik a számukra megfelelőket. Míg a kezdeti időkben a külföldi irodák jó nyelvtudás mellett könnyebben felvettek „nulla tapasztalatú” munkatársakat, addig mára a helyzet megváltozott.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a jogi karok az elkövetkező években is ontják majd magukból az utánpótlást. Így talán csak az hozhat némi enyhülést a piacon, ha a megélhetési lehetőségek szűkülése miatt a végzős jogászok számára az eddiginél vonzóbbak lesznek az elhelyezkedési alternatívák. Erre a változásra a bíróságokon lenne a legnagyobb szükség, hiszen elegendő bíró nélkül a perek időtartamát nehéz lesz leszorítani. Arról ügyvédkörökben is megoszlanak a vélemények, hogy a gazdasági tárgyú perek hossza túl van-e a tűréshatáron. Közmegegyezés csak arról van, hogy a bírók túlterheltek és az új gazdasági joghelyzetek ezeknél a pertípusoknál szükségképpen elnyújtották az ítélkezés idejét. A statisztikák mindenesetre azt mutatják, hogy a gazdasági perek száma az elmúlt öt évben több mint duplájára nőtt: a helyi bíróságok 1997-ben már közel 20 ezer ilyen ügyet zártak le, miközben az eljárás átlagos időtartama megkétszereződött. Ezeken a bírói fórumokon átlagosan 300 nap telik el addig, amíg valaki ilyen perben ítélethez jut, és az esetek harmadában egy évnél hosszabb ügyekre kell berendezkedni. (Igaz, ezzel párhuzamosan – a hatásköri változások miatt – a megyei bíróságokon pereskedők a korábbinál gyorsabb ügymenettel számolhatnak.) Ha a szokásos pernyújtó taktikáktól eltekintünk, akkor a hosszú eljárásidők egyértelműen azzal függnek össze, hogy a tárgyalásokat a kereset benyújtásához képest sokára tűzik ki, s egy második tárgyalási nap alaposan kitolja az ítélet idejét.
Ilyen helyzetben nem meglepő: a cégek igyekeznek elkerülni, hogy ügyüket az „állami” bíróság tárgyalja. Bár arról nem vezetnek statisztikát, hogy hány szerződésben jelölnek meg a felek valamilyen választottbírói fórumot az esetleges jogvita eldöntésére, az ügyvédek tapasztalatai és az ilyen eljárások adatai egyaránt növekvő tendenciáról tanúskodnak. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) mellett szervezett Választottbíróság ügyforgalma az elmúlt években folyamatosan emelkedett: idén augusztus 18-ig például 42 százalékkal több per került e fórumhoz, mint tavaly ugyanennyi idő alatt. Különösen a vidéki felek aktivizálódása mutatja, hogy elterjedőben van eme rendezési forma, s nemcsak a nagy cégek választják szerződéseikben ezt az utat. A választottbíróságok kétségtelenül rövid idő alatt, a témában szakértő tagokkal hozhatják meg egyfokú döntésüket, ám az eljárás költsége jóval magasabb az állami bíróságokénál. Ami tehát igaz az ügyvédi piac szétszakadására, az a cégek jogszolgáltatási terepén is megvalósulni látszik: a jelentősebb méretű, illetve külföldi tulajdonú társaságok általában nem bízzák az állami igazságszolgáltatásra a szerződéseikkel kapcsolatos jogviták megítélését.
Az MKIK Választottbíróságának ügyszáma ne tévesszen meg senkit: a kétszáz alatti éves permennyiség ugyan valóban eltörpül az állami bíróságok tízezres eljárásköréhez képest, azonban e kis szám mögött feltételezhetően számos alvó megállapodás húzódik meg, de az ilyen szerződések ritkán kerülnek valóban bíróság elé. Egyrészt az érintett társaságok már a szerződéskötéskor „leróják a perköltséget”, hiszen olyan részletes megállapodásokat kötnek, olyan szakértő és drága jogászokat alkalmaznak, hogy mindezek következtében a lehetséges jogviták köre leszűkül. A magas ügyvédi költség ebben az esetben lényegében prevenció, hiszen a per gyakorta a beteg szerződésben gyökeredzik, és a megelőzés többnyire még mindig olcsóbb a gyógykezelésnél. A perelkerülés másik magyarázata a cégvezetés korábban már említett gondolkodásában rejlik. A bizonytalan költségű és kimenetelű per indokoltságánál jóval könnyebb bebizonyítani, hogy a pert meggátoló egyezséggel járó kiadások vagy veszteségek indokoltak. Az ügyvezetés tehát ritkán kockáztatja meg nagy tranzakcióknál a pert.
A kicsik tehát pereskednek, a nagyok megegyeznek; e tendencia okán az ítélkezési helyzet is eltérő módon érinti a gazdasági élet különböző szereplőit. Az ügyvédi szakma törésvonalát ez a megbízói elkülönülés is erősíti. Attól persze, hogy a nagyobb irodák a jövőben vélhetően a mostaninál is jobban elszipkázzák a pénzesebb cégeket a piacról, még nem kell a többieknek lehúzni a rolót. A néhány fős irodák, magánügyvédek működése megfelel azoknak az elvárásoknak, amelyeket a magánügyfelek és a kisebb társaságok jogügyletei támasztanak. Annak az időszaknak azonban vége, amikor egy nagy cég vezetője azt mondhatta: majd az ügyvédem megmondja, mit kell tennem. A bonyolult szerződéseket ma már – jó esetben – nálunk is több ügyvéd készíti elő, s az országhatárt egyre gyakrabban átlépő tranzakciók mellett hosszú távon nemzetközi ügyvédi együttműködés nélkül aligha maradhat meg független magyar iroda a piac élmezőnyében. Ennek formája persze sokféle lehet. A nagy külföldi irodahálózatba való beolvadás kényszere még korántsem olyan erős, hogy a függetleneknek azonnal lépniük kellene. Az ügyvédi piac azonban koncentrálódik, s ennek nyomán a legjelentősebb cégek és tranzakciók jogi megbízásait belátható időn belül egy-két tucat világméretű irodahálózat tartja majd a kezében.
Nagyon kellemes, amikor nem kell megküzdeni egy ügyfélért, hanem ő maga jelentkezik aláírni a megbízási szerződést, ám kellemetlen, hogy ennek fejében az irodahálózat külföldi főnökei mondják meg, mit csináljunk, netalán milyen zakót vegyünk fel – jellemezte a helyzetet egy független magyar iroda vezető ügyvédje. Ő is arra számít azonban, hogy mind többen adják be a derekukat a nagyobbra nőtt magyar irodák közül a nemzetközi hálózatoknak. Egy fiatal joghallgatónak így ma már nem csak azt kell eldöntenie, hogy bíró lesz-e vagy ügyvéd, hanem azt is, hogy ha az utóbbi, akkor kis- vagy nagypályán akar-e játszani. A kispályásoknál nagyobb lesz a szabadsága, többet cselezhet, cipelheti a labdát, a nagyoknál viszont a taktikai utasításhoz kell alkalmazkodnia és a csapatmunkából rá eső feladatokat kell ellátnia.
