Egyetlen másik jegybanknak sem sikerült úgy tartania az árakat, mint a Bundesbanknak: egy márka vásárlóereje 1948-hoz képest csak 25 pfennigre csökkent, ezzel szemben egy dolláré 15 centre. A brit, az olasz és a francia valuta pedig még többet romlott korábbi önmagához képest. A Buba külső megítélése szinte mindvégig nagyon jó volt, talán jobb is, mint amilyet a jegybank magáról kiállítana, hiszen a szóban forgó ötven év átlagos inflációs rátája 2,7 százalék volt évente, jóval magasabb az eredetileg célul tűzött 1-1,5 százaléknál. Ráadásul a fél évszázad alatt mindössze tizenöt évben volt 2 százalék alatti a pénzromlás üteme – a német teljesítmény javára elsősorban az szól, hogy máshol még rosszabbul alakultak a dolgok.
A vártnál gyengébb eredményekre mindig volt magyarázat: a hatvanas években a dollár fix árfolyama egy túlságosan erős konjunktúrában, a hetvenes években két olajválság, a kilencvenes évek elején pedig a német egyesítés terhe. Ezek a körülmények valóban gerjesztették az inflációt, veszélyesen azonban soha nem tudott begyorsulni a folyamat, mert a Buba mindig időben rátaposott a fékre. Csinálhatta volna jobban? A kérdést a pénzromlásra leszűkítve: igen. Ám annak a (még) magasabb munkanélküliség lett volna az ára. A túlzott szigor ráadásul nem tette volna hitelesebbé a jegybank fellépését, következésképpen az eredmények sem lettek volna jobbak.
A német gazdasági struktúra konzervatív bírálói – köztük Rudi Dornbusch, a bostoni Massachusetts Institute of Technology (MIT) menedzsment tanszékének professzora – rámutatnak: egyértelműen a szakszervezeteknek és a jóléti állam túlburjánzásának tulajdonítható, hogy a jegybank elszántsága dacára sem született teljes siker. Mert amíg a Buba meghatározta a pénzmennyiség növekedését, addig a jóléti állam és a szakszervezetek megszabták az elosztást. Az eredmény pedig mindig túl magas infláció és túl alacsony gazdasági növekedés volt. A Bundesbank erőfeszítéseinek egyik tanulsága az, hogy a hitelesség kivívásához és a minden szempontból kielégítő teljesítményhez önmagában nem elegendő a jegybanki szigor, szükség van kompetitív gazdasági környezetre is.
A fentiek ellenére is kevesen vitatják persze, hogy az elmúlt ötven évben a Bundesbank tevékenysége szinte önmagában felér a jegybanki normákat összesítő kézikönyvvel. Erőfeszítései során a Buba mindvégig három fő szempontot igyekezett érvényesíteni a gazdaság többi szereplőjének sugallt üzenetében. Az egyik szerint az árstabilitás melletti elkötelezettség nem feltétlenül igényel napi beavatkozást, a tendenciának kell egyértelműnek lennie. A másik alapján a monetáris aggregátumokra könnyen igazolható célokat kell meghatározni, így tehető hitelessé az árstabilitási politika. Végül a német közvéleménynek elsősorban a bank árstabilitási ígéretét kell szuggerálni, kihangsúlyozva, hogy mindez nem feltétlenül vezet teljes foglalkoztatottsághoz, lendületes növekedéshez és általában gyors prosperitáshoz.
A jelentős részben a Buba alapjaira épülő Európai Központi Banknak kerülnie kell a monetáris célok meghatározását – hiszen még a Bundesbanknak is nehezen sikerült elhitetnie a pénzmennyiség és az árak közötti stabil viszony mítoszát. Önmagában a gazdasági és pénzügyi unió ezen a téren sem garantál stabil kapcsolatokat, különösen, hogy a pénzügyi szerkezetváltás folyamata egészen eltérő monetáris eszköztárat teremt. A Dornbusch-tanulmány szerint csak a tervezett infláció lehet a keret, a kamatláb pedig a legfontosabb eszköz.
Az ECB azt a tanulságot mindenképpen levonhatja a Bundesbank történetéből, hogy politikai függetlenséget csak úgy lehet kivívni, illetve megtartani, ha a lakosság jobban bízik a jegybankban, mint a politikusokban. A Bundesbank több évtizedes figyelmes kommunikációval, „közvéleményhez közeli” működésével, szakmailag pedig a kemény pénz hívei táborának kiépítésével szerezte meg ezt a bizalmat. Nehéz lesz ezt az utat lemásolni: Németországban például a közgazdászoktól a háziasszonyokig szinte mindenki aggódik az euró bevezetése miatt. Az európai Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) ugyanis csak hosszas alkudozásokat követő kompromisszumok árán született meg. Inkább politikai ambíciók és alkuk terméke, nem pedig a kemény pénz melletti elkötelezettségé. Az euró és vele az ECB ezért – különösen Németországban – bizalmi deficittel indul. A közös jegybank nem érheti be azzal, hogy döntéseket hoz és csendben marad, bizonyítania kell majd a közvélemény előtt.
Frankfurtban nemcsak a kemény pénz félévszázados politikáját ünnepelték, hanem azt is, hogy ma a világ minden jegybankja elismeri: az infláció elengedése még rövid távon sem megoldás a munkanélküliségre. S ahogyan a Bundesbank e téren ragaszkodott elképzeléséhez, az szinte minden európai vagy amerikai jegybanki szakembert az őrületbe kergetett valamikor a pályája során. Utóbb azonban rendszerint fejet hajtottak e kitartás előtt. Kaphat-e ennél jobb útravalót az ECB?
Dornbusch szerint azonban a Buba történetének van még egy üzenete: a túlterheltség veszélye nélkül nem lehet egyedül a jegybanktól várni a gazdaság szabályozását. A kemény pénz modelljét párosítani kell jó adag kemény versennyel és deregulációval. Csakúgy, mint 1948-ban Nyugat-Németországban, most az EMU-árstabilitás és a közös valutát bevezető országok gazdasági növekedése érdekében.
