Már csak a könnyen előre jelezhető újabb és újabb agrárpiaci zavarok miatt is sürgős volna közös szekértáborba gyűjteni a szelektív takarmánybúza-felvásárlás hírére máris egymással szembefordult gazdákat. Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter be is jelentette, hogy hadat üzen a közös ellenség, az illegális külföldi földtulajdonosok és zsebszerződéseik ellen.
A földkérdés időszerűségét jelzi országszerte az a csaknem százezer hektárnyi (a teljes cukorrépa-, illetve napraforgó-vetésterület nagyságát megközelítő) elgyomosodott parlag, amelyet az agg, távoli, városi kárpótolt tulajdonosok képtelenek – vagy nem is akarnak – művelni. A földkárpótlás okozta változások 96 százalékának, a szövetkezeti részaránytulajdon 70-75 százalékának bejegyzése – és 8 év kihagyás – után a megyei földhivatalok ismét megkezdték annak ellenőrzését: eleget tesznek-e a tulajdonosok művelési kötelezettségüknek. A 6,5 millió hektárnyi mezőgazdasági területből 1,2 milliót bejárva a hivatal emberei megállapították, hogy a birtokosok 1 százaléknyi földet nem használnak. A nagyvárosok, a Balaton, a főváros értékes közelségében – és különösen Pest megyében – azonban az országos átlagnál sokkal rosszabb a helyzet. Ezeken a területeken ugyanis – spekulációs céllal – lelkes „gyűjtőkből”, megbízott ügyvédekből és nepperekből álló szabadcsapatok járták a földárveréseket. A műveletlen terület a 12 ezer budapesti és a 65 ezer Pest megyei földingatlan esetében eléri a 3-6 százalékot.
A kárpótlás és a szövetkezeti részaránytulajdon nevesítése után földhöz jutott 2,5 millió tulajdonos négyötöde gazdaságos árutermelésre eleve alkalmatlan, 1 hektárnál kisebb parcellát kapott. Még riasztóbb, hogy e körön belül 57 százalék 0,2 hektárt meg nem haladó területet mondhat magáénak. A földszerzők alig 12 százalékának van csupán életképes, 10 hektárnál nagyobb (átlagosan 28 hektáros) birtoka. A földárverés kirívó torzója az az alig 1 méter széles, 400 méter hosszú „nadrágszíj”, amely egy Pest megyei gazdáé. A törvényalkotók ugyanis megfeledkeztek arról, hogy megszabják a megszerezhető föld alsó határát, így csak a technika és a gyakorlat korlátozza a miniatürizálódást. Egy méternél keskenyebb szeletet ugyanis nem lehet a hatósági térképeken ábrázolni és azonosítani, sőt a birtokhatár helyszíni kitűzése is „érdekes” feladvány a geodéta számára. Az élet fintora, hogy ezektől a törpebirtokoktól – ha csak a szomszéd meg nem veszi – meg sem szabadulhat a tulajdonos.
Ugyancsak az embert próbáló feladatok közé tartozik a részarány értékesítése az osztatlan közös tulajdonú parcellákból. Szinte lehetetlen ugyanis 200-300 közös tulajdonos írásbeli beleegyezését megszerezni az effajta ügyletekhez. Az ilyen osztatlan közösségi birtokok zöme szinte törvényszerűen hasznosítatlan marad, gyomtengerré válik. A legtöbb bérlő nem vállalja a többi résztulajdonos beleegyezésének megszerezését, a várható viták miatt inkább eleve lemond a kockázatos ügyletről.
A kárpótlás jegyében, illetve spekulációs szándékkal begyűjtött, személyenként akár 15-20, egymástól esetenként 50-80 kilométerre lévő, néhány négyszögöles parcella így bevetetlen marad, hiszen megművelése és az útiköltség többe kerül a reális értékénél. Legfeljebb a tulajdonosok csendben várják, hogy pár év múlva – a terjeszkedő település belterületévé válva – többszörösére növekedjék a telek ára. Ez idő alatt végleg azonosíthatatlanná válik nem csak az osztatlan, hanem a név szerint kitűzött parcella is, mert az első traktor akarva-akaratlan kiszedi a cövekeket. Az anonimmá vált néhány négyszögölt pedig ki sem érdemes mérni, mert a kitűzés költségei földrészletenként több tízezer forintba kerülnének.
Mára kellemetlen fertőzési és gyomgócokká váltak ezek az elhagyott földdarabok. Bosszantják a szomszédokat, akiknek jelentős – esetenként több száz ezer forintos – perértéket képviselő anyagi kárral, többszörös munkával és költséggel (gyomirtás, permetezés) jár a határos földek művelése. Pedig a termőföldről szóló 1994. évi törvény végrehajtási rendeletei alapján a tulajdonost művelési kötelezettség terheli. Amennyiben ennek nem tesz eleget, akkor felszólítás, több tízezer forintos pénzbüntetés, majd végső esetben a földtulajdon elkobzása és állami tulajdonba vétele következhet. Persze csak akkor, ha megtalálják az érintettet, amire ez idáig – a kárpótlás és szövetkezeti részaránytulajdon-nevesítés utáni káoszban – kicsi volt az esély. Ám a Nemzeti Kataszteri Program előrehaladtával és a nyilvántartás korszerűsítésével az év végéig napra kész lesz az adatállomány, s feltalálható a tulajdonos (már amennyiben a nyilvántartásba vétel óta nem költözött el). Az idén mindenesetre mintegy 10 ezer felszólítást küldenek ki e tárgyban, s a szám jövőre várhatóan a kétszeresére növekszik. A művelési kötelezettség elmulasztása miatt azonban a tulajdonviszony megszüntetéséről – a föld állami elkobzásról – nem született még határozat.
Az agrártárca már ma is ad némi esélyt a kis parcellaméret miatt röghöz kötött földtulajdonosoknak, hogy életképes birtokot hozhassanak létre, s erre a jövőben még inkább odafigyelnek majd. Fontos feltétel ez az uniós csatlakozás okán is, hiszen a közösségben a 3 ezer négyzetméternél kisebb birtok nem számít árutermelőnek, ezért a tulajdonosa agrártámogatásokat sem igényelhet. Az önkéntes birtokcserét és -összevonást célzó földvásárlás költségeinek részbeni fedezésére a földtulajdonosok megpályázhatják a több mint 2 milliárd forinttal gazdálkodó Földvédelmi Alap támogatását. Erre 1998-ban eddig 33 pályázat érkezett, s még ugyanennyi várható.
A tárca eredetileg az őszi parlamenti ülésszakra készítette elő a birtokrendezésről (s benne a birtokegyesítésről) szóló törvényjavaslatát, és az ezer sebből vérző szövetkezeti részaránytulajdoni földkiadás szabályozásának módosítására is tervezetet állított össze. A birtokegyesítést abban általános rendezés formájában készültek végrehajtani, amelyet a helyi önkormányzatok vagy a miniszter kezdeményezhetnek – például az autópálya-építés nyomán kettészakadt területek ügyében. Ennek költségei fele-fele részben a tulajdonosra, illetve az államra hárultak volna (az unióban van egy harmadik költségviselő is: az önkormányzat). Az új kormány programjában is kitért a birtokegyesítés problémájára, amelyet önkéntes módon, térítés-, adó- és illetékmentes formában képzelnek el.
Nem túl bőkezű, de biztos lehetőséget ígér, hogy a szaktárca a Nemzeti Kataszteri Programhoz kapcsolódva várhatóan létrehoz egy nemzeti földalapot, amely a felajánlott élet- és forgalomképtelen darabokat, kárpótlási parcellákat is viszonylag méltányosan átvenné. Ez földbankként lehetőséget, választékot adna az induló gazdáknak a földvásárlásra, a birtok ésszerű növelésére, földcserére, sőt a kettévágott birtoktestek cseréjét is segíthetné. Sokan azonban nem tudnak a lehetőségekről, és a szinte reménytelen cserével vagy eladással próbálkoznak. Bátortalan hirdetésekre lehet bukkanni egyik-másik megyei újságban: „Eladom, vagy elcserélem kárpótlási földemet .” Sokan – a szaktárca szerint feleslegesen – ügyvédekhez fordulnak, hogy az segítsen vevőt vagy cserepartnert találni. Persze ha nagyobbacska a parcella, gyorsabban akad érdeklődő, különösen a nyugati országrészben. Csupán az a bökkenő, hogy a jelentkező gyakran külföldi. Márpedig nálunk törvényesen csak belföldi magánszemélyek vásárolhatnak termőföldet, személyenként maximum 300 hektárt. A jogi személyek – így a mezőgazdasági szövetkezetek is – ki vannak rekesztve ebből a lehetőségből. (Ezért kell a szövetkezetiek szerint a földhaszonbérletet is szabályozni, hogy hosszú távra, évtizedekre biztonságosan berendezkedhessenek a termelésre.) Felkészült dunántúli irodák foglalkoznak a zömmel osztrák, német, esetenként holland, dán vagy francia földvásárlók – egyébként törvényellenes – közvetítésével. A kilencvenes évek nagy részében – egészen addig, amíg emlékezetes földtörvény-módosítási akciójával a Horn-kormány fel akarta szabadítani a földszerzési moratóriumot a szövetkezetek számára – meglehetősen nagy volt az érdeklődés az olcsó magyar föld iránt. A készülőben lévő liberalizáció hírére átmenetileg leült a piac, a javaslat visszaverése azonban ismét megélénkítette a feketekeresletet. Jakab István, a Magyarországi Gazdakörök Országos Szövetségének társelnöke szerint minden hasonló próbálkozás, amely utat engedne a külföldiek spekulációs földszerzésének, csak újabb vásárlási hullámot indítana el.
A földpiac mindezzel együtt továbbra is álmos; évente 150-200 ezer hektár cserél csupán gazdát. Az árak lassan emelkednek. A külföldiek a magyaroknál többet ajánlanak: aranykoronánként 5-10 ezer forintért veszik, illetve 300-400 forintért bérlik a földeket a Dunántúlon.
Hivatalos adatok híján mindenesetre becsülni sem lehet, mekkora területek kerülhettek zsebszerződésekkel idegen kézbe, hiszen a földhivataloknál nem is jelentkezik a bejegyzési igény. A térségben illetékes honatyák 5 ezer hektáros külföldi földbirtokokról beszélnek. Torgyán József korábbi állítása szerint Zala, Vas és Győr-Moson-Sopron megyében mintegy 3200 külföldi vett jelentősebb földterületeket, elsősorban kárpótlási jegyért. Ebből a számból szerinte hiányoznak a termőfölddel rendelkező külföldi (rész)tulajdonú gazdasági társaságok. (A kárpótlás során 60 ezer hektárhoz jutottak hozzá törvényesen a külföldiek.) Emellett – becsüli Niklasz László főosztályvezető-helyettes, az agrártárca földügyi miniszteri biztosa – 200-300 ezer hektár lehet külföldi kézben, illegális tulajdonban, vagy használatban. Pontosabb adatot a miniszteri biztos januártól remél: akkortól a jogszabályváltozás értelmében a tulajdoni lapra rávezethetik a haszonbérlőt, ami az esetleges jelzáloghitel felvételének egyik feltétele. Mindez persze önmagában nem állíthatja meg az illegális földforgalmat, a külföldi feketebefektetéseket.
Roszik Péter, a Győr-Moson-Sopron Megyei Agrárkamara elnöke szerint számos módja van a külföldiek földszerzésének. Ilyen például a dátum nélküli zsebszerződés, az erdőbirtokosság, a 99 évre szóló haszonbérlet, a használati jog eladása, az opciós szerződés, a stróman igénybevétele és az öröklési forma. Az utóbbi esetben halálos beteg közvetítő nevére kerül a föld, aki végrendeletében a birtokot az azt valójában megvásárló külföldire hagyja. Roszik Péter szerint egyik sem valóságos jogi kiskapu, mert a tulajdonjog változását egyik alapján sem lehetne átvezetni. A kamarai elnök úgy látja: fel lehet és kell lépni a magyar gazdákat versenyhátrányba hozó zsebszerződéses külföldi tulajdonosokkal szemben, s ezt megkönnyíti, hogy az illegális birtokosokat ismerik a helyiek. Legtöbbször az illeték- vagy az adófizetési hiányosságok, az okirat-hamisítás miatt jogalap is lenne ellenük az eljárás megindítására. A felderítésben a gazdajegyzők, térségi agrárkamarák is segíthetnének a „földkommandóknak”.
Egyesek szerint azonban bármilyen korlátozást, regulát vezetnek is be ezután, a törvényellenesen földet szerzett külföldiek helyzete a gyakorlatban nehezen megingathatónak tűnik. Az osztrák gazda itteni földjén legtöbbször a volt tulajdonos munkálkodik bérmunkában. Az idő is a külföldinek dolgozik; néhány év múlva várható az uniós csatlakozás, s akkor – vagy legfeljebb további átmeneti korlátozások után – részlegesen fel kell majd oldani a földszerzési tilalmat a közösségen belülről érkező vevőkkel szemben. Belátható időn belül tehát úgyis bejegyzik a tulajdonát. Ha pedig közben megnő a földár, az már az ő kasszáját gyarapítja. Hacsak a magyar kormányzat nem nyit valamilyen „uniókonform kiskaput” (lásd külön anyagunkat).
A fentiek érvényessége az eddigi parlamenti ciklusban egyértelmű volt, a kormányváltás azonban hozhat meglepetéseket. Torgyán József ugyanis évtizedek óta az első agrárminiszter, aki nem szakmabeli, hanem politikus. A jó diplomáciai érzék persze egyenesen kívánatos lenne az európai harmonizáció idején, a tárca első embere azonban e téren is képes váratlan húzásokra. Bemutatkozásakor például – a répafelvásárlási árvitát, a termelők kiszolgáltatottságát kommentálva, a feldolgozó multinacionális társaságok összefüggésében – bizonyos „cukoripari maffiákra” utalt. Ezt a kijelentést az agrárminiszter szájából „érdekesnek” találták a dunántúli cukorgyárakat birtokló Agrana-csoport itt járó osztrák tulajdonosai. Ilyen előzmények után félő, hogy a zsebszerződésekkel szemben meghirdetett keresztes hadjárat túlságosan erős ellenségképet alakít ki a magyar gazdák fejében a külföldi földvásárló-befektetőkről, ami cseppet sem segítené az agrárügyek miatt amúgy is nehéz harmonizációt. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene eljárni azokban az esetekben, amelyekben külföldiek bizonyíthatóan és rosszhiszeműen megszegték a törvényt.
