Sok vagy éppen kevés 200 millió liternyi felesleges tej? A politikusok szerint katasztrofálisan sok. Torgyán József földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter mindenesetre megválasztása előtt a gabonaügy mellett a tejpiaci válság megoldását minősítette a másik égető tennivalónak. A tavalyi 1,7 milliárd literes termeléshez viszonyítva azonban a 11,7 százalékos felesleg nem tűnik túl vészesnek, különösen annak ismeretében, hogy az állatélettani ciklus okán minden nyáron legalább 100 millió literes többletkészlet halmozódik fel.
A mostani túltermelés vélhetően nem a mennyisége miatt okozott válságot. Tavaly télen ugyanis még meglehetős tejszűke volt. Az alapanyagért aggódó tejipari vállalatok az 1998-ra szóló termeltetési szerződésekben – a kiélezett verseny ellenére – hajlandóak voltak ráígérni még az irányárra is. Olyan hajmeresztőnek tűnő feltételt is elfogadtak, hogy minden felkínált tejet átvesznek. Ráadásul a szakminiszter – részben engedve a Tej Terméktanács javaslatának – az idén januártól a nyár végéig 55 forintos, szeptembertől az év végéig pedig 62 forintos gavalléros irányárat hirdetett meg az extra minőségű tejre. A várt fogyasztásnövekedésre számítva a feldolgozók még ezt is megfejelték az év eleji átvételnél: nem volt ritka a literenkénti 60-62 forintos ajánlat sem. Ekkora ösztönzés mellett érthető, hogy növekedésnek indult a termelés, bár a mérték így is meglepő volt. Igaz, abba a fokozatosan mérséklődő takarmányárak mellett az enyhe tél is besegített, hogy tavaszra 8 százalékkal több lett a tej, mint egy évvel korábban.
A tejipari cégek azonban elszámították magukat; próbálták ugyan a fogyasztói árak emelésével ellensúlyozni a hibát, de eredménytelenül. Az áremelésre rögvest lecsökkent a kereslet, s az élelmiszer-kereskedelmi láncok keményen visszaverték a bátortalan áremelési kísérleteket. Kilátásba helyezték a szállítási szerződés azonnali felmondását, amitől persze visszarettentek a tejesek. Érdemi exportról önerőből szó sem lehetett, hiszen nem csak a környező országokban, de a világpiacon is a feleslegtől igyekeznek szabadulni a konkurensek. A külpiacon egyébként is a támogatások csatáznak. Hogyan szállhatna ringbe a 46-48 forintos literenkénti önköltséggel előállított magyar tej a 22 forintos új-zélandival? Még az Európai Unió (EU) is 60 százalékos exporttámogatással segíti az eladást, miközben a magyar tejipari termékek szerény szubvenciót élveznek.
A felesleget apasztandó a szaktárca május 22-étől exporttámogatási pályázatot hirdetett több termékre, 600 millió forint erejéig. A lehetőség élénk érdeklődést váltott ki: 400 millió forintra már van is igény. Ezzel a minisztérium illetékesei a tejfelesleg mintegy felének elhelyezését tekintik megoldottnak, de már ez is megnyugtatólag hathat a piacra. A felesleg többi részének eltüntetésére a gabonaügy rendezését követően tervez lépéseket a tárca.
A többlet következményeként több tejipari társaság a drága nyersanyag és az alacsony értékesítési ár présébe szorult. A veszteségből menekülve nem egy cég év közben csökkentette a mennyiséget, vagy éppenséggel felmondta a gazdákkal kötött termeltetési szerződést. Mások egyoldalú, sikertelen kísérletet tettek arra, hogy az 55 forintos irányár helyett 46-48 forintra nyomják vissza a felvásárlási árat: ezzel próbálkozott például a Fejértej Parmalat Rt., vagy a Gála csoporthoz tartozó Szegedtej Rt. is. A hosszú évek veszteségei, eredménytelen termelése után végre 10-14 százalékos nyereséget elérő tejtermelők azonban most nem hagyták annyiban. A kiválóbbakat egyrészt azonnal körbeudvarolta a jó nyersanyagért ácsingózó konkurencia, a szegedi eset pedig annyira felháborította a gazdákat, hogy erőfölénnyel való visszaélés címén egyenesen a Versenyhivatalhoz fordultak.
Ráadásul közeleg a szeptember, és vele az új, még magasabb meghirdetett irányár. A növekményből a tejiparosokra 5, a Tej Terméktanács kasszáját tápláló szaktárcára pedig 2 forint hárulna. A tejipar képviselői szerint a jelen helyzetben kész csőddel, 2,0-2,5 milliárd forint ráfizetéssel egyenlő a rájuk jutó többlet. Ezért a terméktanács feldolgozói oldala hevesen ellenzi a tőle várt emelést, azt viszont nem kifogásolja, hogy állami hozzájárulással 57 forintra növekedjék az extra tej irányára. A termelők pedig nehezen akarnak lemondani a pluszbevételről. Az ügyben hetek óta húzódik, s egyelőre reménytelennek tűnik a megegyezés. A következő terméktanácsi elnökségi forduló a napokban esedékes.
A szakma abban még a jelen helyzetben is egyetért, hogy a termelést növelni kell, mert az életszínvonal emelkedésével látványosan nagyobb keletje lesz a tejtermékeknek, ahogyan ez Németországban, Olaszországban is bekövetkezett. A négy-öt évvel későbbre tervezett nagyobb tejtömeghez azonban most kell adni a támogatást, mert ennyi idő kell a tejelő állomány gyarapításához. (A nyolcvanas évek végén regisztrált 630 ezer tehén helyett a múlt év végén 403 ezret vettek számba; a kedvezmények nyomán a mai állomány 406-407 ezerre tehető.)
Az EU-csatlakozás közelsége miatt is indokolt nagyobb tejtermelést elérni, hogy ne járjunk úgy, mint az olaszok és a görögök. E két országban a kiváló adottságok ellenére gúzsba köti a termelést a túl alacsony kvóta, s német, illetve francia tejet kénytelenek importálni. Érdemes tehát a magyar félnek a sarkára állni, s kiharcolni a nagyobb későbbi fogyasztáshoz igazított termelési kvótát.
Kérdés persze, hogy ebből a növekedésből, nagyobb árbevételből mely cégek részesülnek majd. Semmi kétség, hogy a jelenlegi 90 tejipari cég több a kelleténél. Sőt, a 6-7 nagyvállalatból is legfeljebb 3-5 éri majd meg az uniós csatlakozást. A kihívásra különbözőképpen válaszolnak a cégek. Tavaly a – Sárréti Tej Rt. és a Zalka Tej Rt. mellett az ország legnagyobb feldolgozóüzemét, a Hajdútej Rt.-t is megvásárló – holland Nutricia-csoport a nyomott piacon látványos növekedésbe kezdett. Ma már saját értékelése szerint 220-230 millió literes termelésével a piac 15 százalékát mondhatja magáénak, miután a balmazújvárosi Balmaztej Kft.-ben is növelte többségi részesedését, februárban pedig kisebbségi tulajdont vásárolt a köröstetétleni Yogo Kft.-ben. A csoport legújabb tagja a kalandos sorsú, a rejtélyes olasz-amerikai Dicobe céggel majdnem üzletet kötő szolnoki Wés Rt. (Figyelő, 1998/16. szám), amelyben ugyancsak kisebbségi részhez jutott a Nutricia. Ezzel a csoport mérete, termelőképessége alapján a legnagyobb honi tejipari érdekeltséggé nőtte ki magát, s Kiss Pál István, a Hajdútej ügyvezető igazgatója szerint a terjeszkedésnek nincs vége.
Az iparág rossz helyzete annak is betudható, hogy az egyes piaci szereplők termelése nem elég nagy, nincsenek „alkupozícióban” az egyébként szintén koncentrálódó multinacionális élelmiszer-kereskedelmi láncokkal szemben. A Nutricia, amely a legutolsó szerzemény kivételével csak nyereséges cégeket vett, összehangolja érdekeltségeinek termelését: a „leányok” két-három termék előállítására szakosodnak. A csoport egyre többet fordít a márkaépítésre. Bár a tagok öröklötten a legkisebb nyereségtartalmú, a legnagyobb versennyel járó napi cikkekben, az úgynevezett fehérárukban „erősek”, a termelés egyharmadát már most is a márkázott Milli-család tagjai adják, s folyamatosan növekszik a magasan feldolgozott termékek aránya. Az egyenletes, kiváló minőségben – és ezt a vevőkben tudatosító marketingben – a magas feldolgozottságú és profittartalmú termékekre koncentráló Danone a példa, amelynek egyedül nagyobb volt a nyeresége, mint a tejipar többi eredményes cégének együttesen.
Nem tett jót viszont az olasz tulajdonú Fejértej Parmalatnak a felvásárlásiár-csökkentési kísérlet visszhangja. A tejiparban először privatizált (akkor az ország talán legjobb adottságú, legmagasabb színvonalú) tejes cége mintha kissé eltűnt volna: kevesebb a reklám, a hírverés, termelése veszteségessé vált. A szakmában nem értik, hogy a multi miért nem terjeszkedik.
Egyelőre nem tudni, hogy a koncentráción kívülrekedő kis tejüzemekkel mi történik majd. Ez ugyanis elsősorban foglalkoztatáspolitikai kérdés, amely nem csak a 12 ezer főnyi szűkebb értelemben vett tejipari dolgozó, hanem a több száz ezer tejtermelő miatt is fontos. Az 50-100 ezer literes éves termelésű cégek egyetlen piaci lehetősége az élőmunka-igényes termékek előállítása. A tejtermelőket azonban a minőségi és a gazdaságossági verseny szelektálja. Az egészségügyi paraméterek minden bizonnyal egyre szigorúbbak lesznek, s ezek teljesítése erőn felüli beruházást követelhet az egy-két tehenet tartó gazdáktól.
