Az integrációs államtitkári poszt a külügyi tárcán belül egyfajta átmenet a szakmai és a politikai szint között. Ön mennyiben követ majd elődjétől eltérő irányvonalat?
– Az integráció természetesen politikai kérdés is, ám ez a beosztás alapvetően arról „szól”, miként lehet a csatlakozási tárgyalásokon az érdekeinket a legmegbízhatóbban azonosítani, s azokat a leghatékonyabban képviselni. Ez pedig már jórészt szakmai ügy. Az integrációs munkában alapjában véve folytonosság várható; jól azonosított és képviselt magyar érdek ugyanis csak egy van. Változás persze lesz, de ez „mindössze” a felkészülés természetéből adódik. Az elmúlt egy-két év az előkészítő munka jegyében telt, s a magyar kormány nem kerülhetett abba a helyzetbe, hogy érdemi tárgyalásokat folytasson az unióval. Azon dolgozunk, hogy ez mielőbb megtörténjen, s az esztendő második felében megkezdődjön a tárgyalások átvilágítás utáni szakasza. A jelek szerint az osztrák elnökség szeretné az ősz folyamán megkezdeni az eszmecseréket, és ezt valószínűleg el is tudja fogadtatni a tagállamokkal. Hétfőn Ljubljanában – ahol a hat „első körös” ország tartott megbeszélést – ugyanezt a célt fogalmaztuk meg.
Miként értékeli, hogy az átvilágítási procedúra végét az EU nemrégiben jó fél évvel, 1999 októberéig tolta ki?
– Nem tudom, hogy ez csúszásnak minősíthető-e. Az Európai Bizottsággal egyeztetett menetrend szerint a magyar joganyag átvilágítását egyébként már jövő júliusban befejezik. Ezt önmagában nem tartom csúszásnak, pontosan azért, mert már az idén megkezdődhet a tárgyalások tartalmi, az átmeneti felmentéseket – derogációkat – górcső alá vevő periódusa. A lényeg egyébként is az, hogy a megbeszélések lendületesen és hatékonyan folyjanak.
Az utóbbi időben felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a bővítést néhány évvel el kellene halasztani. Ez ügyben a legkirívóbb dátum egy német politikustól származó 2015-ös határidő. Van-e értelme magyar részről továbbra is a 2002-es időpontról beszélni?
– Nyugat-Európában a politikai döntéshozók szintjén már megszületett a döntés az EU keleti bővítéséről. A Bizottság által kidolgozott Agenda 2000 hatására kiegyensúlyozott kép él arról, hogy mindez nemcsak költségeket, de ezeket meghaladó előnyöket is jelent. A probléma az, hogy ez a felismerés még nem szivárgott át eléggé a közvéleménybe, és ezek a megnyilatkozások a lakosság bővítést ellenző részének szimpátiáját hivatottak elnyerni. Az időpont persze nem minden; az is fontos, hogy megfelelő feltételekkel váljunk taggá. A 2002-es dátum politikai cél, gondolkodási keret, amely persze nem nyújt jogi garanciát.
Az előző kormányzati ciklus végén elkészült a derogációkat tartalmazó lista. Ezt mennyire tekintik kőbe vésettnek?
– E lista a felkészülési folyamat része, vagyis semmiképpen sem tekinthető véglegesnek. Valamennyi tárgyalási forduló előtt a kormány hagyja jóvá a magyar álláspontot.
Tíz téma átvilágításán vagyunk túl. Felmerült-e olyan derogációs igény, ami nem volt rajta a szóban forgó indikatív listán?
– Eddig ilyet nem találtunk. Hozzáteszem, a 31 fejezet sorrendjét úgy állították össze, hogy a könnyebbektől a problémásak felé haladunk. A később sorra kerülő mezőgazdasági és finanszírozási kérdések nyilván nehezebbek lesznek.
Lehet, hogy ezeknél a magyar mozgástér nagyobb lesz, tekintve, hogy az unió álláspontja még nem ismert?
– Igen, ez elképzelhető. Ezen témáknak azért kell átcsúszniuk a következő évre, mert még tart a közösségi politikák reformja. Ebből a szempontból fontos fejlemény: Cardiffban egyetértés volt a tagországok között arról, hogy a reformokról szóló alapdöntéseket 1999 márciusában meg kell hozni. Magyar szempontból itt nem csupán alkalmazkodásról van szó, hanem arról, hogy a magyar gazdálkodóknak méltányos és egyenlő feltételeket „alkudjunk ki” az EU-n belül. Erős és ellenérdekelt lobbykkal kell megküzdenünk.
Finanszírozási kérdésekben fő vitapont, hogy a támogatásokat a GDP bizonyos százaléka, avagy az egy főre jutó GDP alapján határozzák-e meg. Mi erről a magyar álláspont?
– Hazánk elfogadja majd az EU szabályait, azt viszont nem, hogy kettős kritériumrendszer szerint allokálják a forrásokat. Az Agenda 2000 ugyan a GDP 4 százalékát tartalmazza, mi azonban úgy látjuk, hogy a felszívó képességünk ennél nagyobb. Felső határt csak akkor fogadunk el, ha az minden tagállamra vonatkozik.
A jogharmonizációt illetően az infrastrukturális és a környezetvédelmi felzárkózás tűnik a legnehezebbnek. Az utóbbinál ráadásul országon belül is érdekellentét van; a lakosságnak a mielőbbi, míg a vállalatoknak a fokozatos átvétel lenne a kívánatos.
– A jelenlegi szabályok átvétele a vállalatok egy bizonyos része számára valóban behozhatatlan versenyhátrányt okozna. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a környezetvédelmi regulák bevezetése a gazdaságra nézve pozitív szerkezetátalakító hatású; a környezeti ipar az egyik húzóágazat a világban. Nem kell tehát elhárítani az alkalmazkodási kényszert, hanem összhangot kell teremteni az EU-normák és a hazai érdekek között. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szükség lesz derogációkra. Ami az infrastruktúrát illeti: a beruházásokhoz minél több uniós forrás kell, míg a közúti szállításban a piacnyitás után is meg kell védeni a honi cégek versenyképességét.
Gottfried Péter 44 éves, a budapesti közgazdasági egyetem elvégzése után üzletkötőként kezdte karrierjét. Három év elteltével a Külkereskedelmi Minisztériumba került, majd az ENSZ genfi magyar képviseletének titkára lett. Ezután visszatért a tárcához, 1989 januárjától pedig a magyar EU-képviseleten töltött be több pozíciót. Hazatérve, 1995-től az ipari tárca Európai Ügyek Hivatalának elnöke és címzetes államtitkár, 1996 júniusától pedig az Integrációs Államtitkárság helyettes vezetője lett. Itteni korábbi főnökétől, Somogyi Ferenctől ezen a héten vette át a stafétabotot, de – elődjével ellentétben – a csatlakozási eszmecserék főtárgyalói posztját nem ő kapta; ezt a tisztet immár Juhász Endre, a brüsszeli magyar EU-képviselet vezetője tölti be.
