Manapság nagy divatja van a természetes anyagoknak. Ha pedig van kereslet, az egy üzletember számára már fél győzelmet jelent. Győzik-e a megrendeléseket?
– Kapacitásainkkal akár az országos igények 40 százalékát is ki tudnánk elégíteni, ám ideálisnak – a sok kicsi konkurens és kereskedő megjelenésével – a 25 százalék tűnik. Egyelőre a piac 15-18 százalékát mondhatjuk a magunkénak.
A céget 1948-ban alapították, azóta sok vihart megért már. Valószínűleg a rendszerváltás túlélése sem volt könnyű.
– Hát nem, az biztos. Ám a vállalatra a privatizációs ballépések hozták a bajt; addig többé-kevésbé a cég nyereségesen működött.
Miért, ki volt a vevő?
– Az Új Caledónia nevezetű kanadai cég, amelynek jelentős bányipari befektetései vannak Dél-Afrikától Spanyolországon át Skóciáig, és jegyzik a New York-i tőzsdén is. Amikor 1990-ben ide kívántak jönni, alakítottak e célból egy angol befektető céget. Ezen társaság képviselői, miután felmérték a terepet, kijelentették: ha csak a veszteséges kőbányákat vehetik meg, nem kell nekik az üzlet. Aztán kompromisszumot kötöttünk. Kettévált a cég, a bányákat a Pannon, a vállalat budapesti részét a Reneszánsz nevű részvénytársaságban helyeztük el. A Pannon Rt.-t az angolok, a Reneszánsz Rt.-t pedig a hazai szakmai menedzsment irányította. Hamarosan kiderült azonban, hogy egészen másként gondolkodunk a jövőről. A külföldiek a nagyszériás, kivitelre is épülő gyártás hívei voltak, míg mi az egyedi igényekre és a hagyományokra építő termelést szorgalmaztuk.
Sikerült megegyezniük?
– Nem. Az angolok igen korszerű kitermelő helyekké fejlesztették öt bányánkat. Ám mivel csak technológiában tudtak gondolkodni, üzletben nem, hihetetlen gyorsasággal óriásivá duzzadt az eladatlan készlet; 800 millió forint adóssággal végezték.
Két társával együtt 1996 tavaszán vásárolták meg a cég többségi részét. Mi történt azóta, kik részesednek még a társaságból?
– A mi részünk 65 százalék; 20 százalék az Inter-Európa Banké (ezen pakett visszavásárlására a tőlük kapott hitel visszafizetése után opciót kaptunk); 8 százalék az Első Angol-Magyar Befektetési Alapé, a többi kisebb hazai befektetőké. Amikor megvettük a többségi tulajdont, a részvények 5-10 százalékos árfolyamon voltak – ez mára 70 százalék fölé emelkedett. A piaci részesedésünk akkor alig egy-két százalékos volt, ami azóta majdnem megtízszereződött, az éves növekedési ütem pedig kétszerese nálunk az ipari átlagnak, és ezt szerintem 2002-ig tartani tudjuk. Utána lehet majd további fejlesztéseken gondolkodni.
Régen 3 ezer, most 300 emberrel dolgoznak. Az alaptőke 1,1 milliárd, s az idei tervezett éves forgalom is megközelítheti az egymilliárdot. Elégedett?
– Azt szokták mondani, hogy a díszítőkő-ipar az építő szektor nehézipara. Rendkívül tőkeigényes alágazat ez, ahol ha fejlett technológiával dolgoznak, nem kell túl sok ember. Akik viszont ott vannak, azok jobbára kiváló szakemberek. Ha nincs is minden rendben, azt hiszem, jó a közérzetem.
Balogh Miklós 47 éves, eredetileg történésznek készült. Meg is kezdte tanulmányait, de egy váratlan – politikai színezetű – fordulat uán segédmunkásnak ment a Kőfaragó és Épületszobrász-ipari Vállalathoz, s ott ragadt. A nyolcvanas években jogi diplomát szerzett, 1985-ben már a cég vállalkozási és marketing osztályát vezette. 1992-ben tíz percet kapott a kanadai-angol tulajdonosoktól arra, hogy távozzon a munkahelyéről. Ekkor saját vállalkozásba fogott. 1997 tavaszán hívták vissza a Reneszánsz Rt.-hez, ahol az igazgatóság elnöke, s a három főtulajdonos egyike lett.
