Tizenkét pontos kiáltványt fogalmaztak meg nemrégiben a magyar építészek, legfőbb kívánságaikat ismertetve. Anyagi természetű gondjaik mellett szóvá tették, hogy – ha külön minisztériumra nem is – önálló tárcaközi hivatalra változatlanul igényt tartanak, amely munkájukat felügyelhetné. Hogy Stumpf István, a Miniszterelnöki Hivatal vezetője milyen tanulságokat szűrt le az Ybl-díjas építészek delegációjával folytatott minapi megbeszélésből, azt egyelőre nem lehet tudni. Ami biztos: hosszú távon nem tartható, hogy idehaza harmadannyi pénzt kapnak az építészek tervezési díj gyanánt, mint amennyit az Európai Unió (EU) országaiban fizetnek – ott ez a teljes beruházási érték 10 százaléka körül mozog.
Ma még azt sem tudni, hogy az építőipari szervezetek hajlandók lesznek-e az eddigieknél jobban megfizetni az effajta szellemi munkát. Köreikben is megkezdődött azonban az árverseny: míg 1996-ban majdnem 25 százalékkal volt magasabb az árszínvonal az egy évvel korábbinál, addig tavaly 5 százalékos csökkenés következett be. Az idei évre jósolt 30 százalék körüli építőanyagipari áremelkedés sem látszik megvalósulni – a vállalkozók eddig legfeljebb az inflációkövetésig merészkedtek, a megrendelők nagy örömére. A piac pedig tovább bővül.
A versengés jótékony hatása, hogy miközben az ágazat bruttó termelése mintegy 30 százalékkal nőtt a január-áprilisi időszakban, a foglalkoztatottak száma csak 8,8 százalékkal lett magasabb, vagyis a termelékenység körülbelül 20 százalékos javulást mutat. (Az iparban ugyanezen időszakban a 14,8 százalékos bruttó bővülés mellett 13 százalékkal javult a termelékenység; az építők teljesítménye tehát átlagon felüli.) A Kopint-Datorg legutóbbi felmérése szerint a cégek önértékelése is javult: a megkérdezettek 43 százaléka jónak, 44 százaléka átlagosnak érzi, s csupán 13 százaléka tartja rossznak az iparág helyzetét. Tavaly – teljesítményük növelésével – a magasépítők vitték el a pálmát, az idén a jelek szerint a mélyépítők csillagzata áll szerencsésebben. Valószínűleg az itt dolgozó külföldi többségű társaságok átlagosnál optimistább hangulata befolyásolja az építőiparosok közérzetét.
A megrendelések zömét tavaly az uniós csatlakozás jegyében felgyorsult – állami és önkormányzati – infrastrukturális, környezetvédelmi fejlesztések adták. Emellett számottevőek voltak a kereskedelmi és az ipari beruházások is. Az elmúlt egy-két évben, ha lassan is, megindult Kelet-Magyarország felé a tőke, amiben fontos szerepet játszanak a Phare-program interregionális projektjei. Jól mutatja a fejlődés irányát a Bau-Data felmérése, amely szerint 1995 óta 24-ről 29 százalékra nőtt a keleti országrész részesedése a beruházásokból, s ez az arány 2002-re elérheti a 33 százalékot. A dunántúli régió várhatóan megtartja mai egyharmados részesedését, s bár a főváros és agglomerációja a továbbiakban sem veszíti el vezető pozícióját a beruházásokban, főként a kereskedelmi és ipari fejlesztések terén lassulhat a ma tapasztalható lendület.
Jóval kedvezőtlenebb a helyzet a lakásépítésben. A teljes lakásállományhoz mérten a kontinensen nálunk a legmagasabb a családi házak (65 százalék) és a magántulajdonban lévő otthonok (92,5 százalék) aránya. Ráadásul a lakások majdnem egyharmada félszáz évnél öregebb, s a teljes állomány háromnegyede kisebb-nagyobb felújításra szorul. Szakértők szerint a teljes renováláshoz mai áron számítva 3,8 billió forintra lenne szükség. A valamivel több mint 4 millió darabos lakásállomány részint a rendre elmaradó karbantartási és korszerűsítési munkák miatt pusztul le folyamatosan, részint pedig azért, mert az utóbbi időben a rendszerváltás előtt megszokottnak alig több mint a fele, 28-29 ezer új lakás épült évente. A Bau-Data elemzése rávilágít: baj van azzal is, hogy az új otthonok túlnyomó részénél igénytelenebb anyagokat és technológiákat használnak, ami nyilván rövidebbé teszi az építmények élettartamát.
Hiányzik a lakáspolitika is – hangoztatják egyre többen a szakemberek közül. Az új kormány összehangolt és sokrétű szabályozási politikára törekszik. Ennek jegyében a lakásügyet – nem szociális, hanem piaci alapon – nagyobb állami szerepvállalással orvosolható problémaként kívánják kezelni. A kormányprogram az eddiginél hosszabb futamidejű hiteltörlesztést és a jelzálogkölcsön intézményének jobb kihasználását helyezi kilátásba. A dokumentum ígéretet tesz az áfa-visszaigénylés részleges visszaállítására (lásd külön írásunkat), valamint a felújítások támogatására, az energiatakarékos megoldások alkalmazásának ösztönzésére is. Azt, hogy a fokozott állami szerepet miként képzelik el a politikusok, nyilván a költségvetési vitában lesz mód részleteiben megismerni.
A piac mindenesetre várakozó álláspontra helyezkedett. Különösen jól érzékelhető ez az építőanyag-iparban, ahol az első negyedévi fellendülést megtorpanás követte. Bodnár György, a hazai téglaipar 42 százalékát képviselő – és ma már 9 gyárat működtető – Wienerberger Rt. regionális értékesítési vezetője szerint érezhetően kettészakadt a hazai építési piac. A nem-magánerős, nem-lakáscélú építkezések terén valószínűleg elmondható, hogy rohamléptekben közelítünk Európához. A betelepedett külföldi cégek – köztük a Wienerberger – sok pénzt fordítottak a megvásárolt gyárak, üzemek felújítására, a korszerű technológiák betelepítésére. Az osztrák társaság például 4 gyárat vett meg, s igyekezett modern, energiatakarékos termelést meghonosítani. Teljesen új technológiát hozott zöldmezős beruházással megvalósított 5 üzemébe is. Napjainkban az építkezéseken változatlanul a tégla, a beton, az acél, az üveg – tehát a hagyományos építőanyagok – játsszák a főszerepet. Változás talán a felhasználás arányában, a termékek minőségében tapasztalható. Teret hódítanak persze az új szerkezetek, anyagok és építési módok is.
Bodnár György szerint idehaza évi 40 ezer új otthon megteremtése lenne az elfogadható minimum. Összehasonlításul azt hozza fel, hogy a nálunk kisebb lakosságú Ausztriában – ahol nem rossz a lakásellátottság és a meglévő otthonok is szépen karbantartottak – évente 60 ezer új lakás épül, s azon belül elenyésző a családi házak aránya. A szakember nem csupán a fizetőképes kereslet hiányában látja a problémát; kifogásolja a javuló termékminőséggel nem összhangban lévő árakat is. A Wienerberger korszerű kerámia alapú téglái például Szlovákiában is egyharmaddal többért adhatók el, mint nálunk.
A Magyar Építőanyagipari Szövetség (MEASZ) a napokban tette közzé az 1994 és 1997 közötti időszakra vonatkozó elemzését. Ebből kiderül, hogy a valódi költségnövekedést egyik évben sem sikerült érvényesítenie az ágazatnak az értékesítési árakban. Súlyos költségemelő hatása volt az energiaárak és az amortizációs terhek növekedésének. (Ezek természetesen szakmánként és cégenként jelentős szóródást mutatnak.) A termelési korszerűsítés, a költségmegtakarító intézkedések, a pótlások jótékony hatása csak fokozatosan, több év átlagában jelentkezhet. Amennyiben az idei esztendőre vetített belföldi építőanyag-árindex a tavalyi 116,8 százalékról 109,2 százalékra mérséklődne, az – Szabó Miklós, a MEASZ elnöke szerint – lehetővé tenné az építési piac további élénkülését. Amúgy az építőanyag-ipar kijutott az 1995-ös értékesítési mélypontjáról, ám érdemleges javulást csak a tavalyi év hozott, amikor 5,5 százalékkal sikerült növelni az eladásokat. A szövetségnél az idén 6-10 százalékos piacbővülésre számítanak. A költségek azonban várhatóan ennél most is valamivel gyorsabban növekednek.
Az építési költségek között a technológia és az energia mellett az élőmunkára fordított kiadások is jelentősek. Idehaza kevés a jól képzett szakember. Valószínűleg ez – és az uniós csatlakozás kötelezettsége – vezette arra az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségét (ÉVOSZ), hogy együttműködési megállapodást kössön a svájci szakszövetséggel (SBV) a honi építőmester-képzés felélesztéséről, szervezetté tételéről. A nemrégiben kötött szerződés – amelyhez csatlakozott az egyéni vállalkozókat összefogó Ipartestületek Országos Szövetsége (IPOSZ) és az SBV oktatási intézménye is – azt irányozza elő, hogy októberben megkezdik a képzést Budapesten, majd jövő januárban Pécsett is. Az EU gyakorlatára épülő négy féléves képzés színhelye az Ybl Miklós Műszaki Főiskola, illetve a pécsi JPTE Pollack Mihály Műszaki Főiskolai Kara lesz. Azok számára, akik középfokú végzettséggel és legalább 8-10 éves gyakorlattal rendelkeznek, jövőre szervezik meg az oktatást; ők a vizsga után alapfokú építőmesteri címet kapnak. Az elképzelések szerint a későbbiekben Győrött és Debrecenben is lesz majd hasonló képzés.
Az uniós csatlakozás egyébként felvet egy másik, ennél jóval kényesebb problémát is, mégpedig a közbeszerzések fokozottabb ellenőrzését, a magyar vállalkozók érdekeinek következetesebb érvényesítését. Többek véleménye szerint ugyanis a közmegrendelések jó részénél szinte egyetlen szempont vezérli a döntéshozókat: a lehető legalacsonyabb ár elérése. Ez az elv nem mindig a hazai vállalkozókat juttatja munkához, sőt. A külföldi jelentkezőnek – aki bármilyen eszköz alkalmazására hajlandó, hogy bejusson a magyar piacra – általában megéri áron alul ajánlatot tenni egy meghatározott munkára. Ha ilyenkor az illetékesek nem mérlegelnek elég körültekintően, akkor túlságosan nagy kockázatot vállalnak. Előfordult már olyan eset, hogy egy nyugat-európai cégcsoport – miután nyertessé vált egy közbeszerzési pályázaton s megkezdte a munkát – sem az ígért árat, sem a határidőket nem tudta tartani. Ilyenkor nemcsak a megrendelő állam válik vesztessé, hanem a hazai vállalkozó is, akit szinte automatikusan kiejtettek a versenyből.
A kérdést két szempontból is óvatosan kell kezelni. Egyrészt mert a privatizációval már elég erős a külföldi tőke jelenléte: a mélyépítőknél például 95, a szakszerelőknél 50, a magasépítőknél 20 százalékos. Ezekkel eleve nehéz lépést tartania a magyar tulajdonú magáncégeknek, hiszen pénzügyi lehetőségeik, hitelképességük korlátozott. Másrészt az EU-csatlakozás elkerülhetetlenné teszi a magyar építési piac megnyitását a tagállamok vállalkozói előtt. Idehaza a közmegrendelésekre fordítható pénzek kétharmada a központi költségvetés, egyharmada pedig az önkormányzatok kezében van. Az uniós országokban fordított az arány, tehát a közpénzek központosítottsága jóval kisebb.
Piacvédelmet és piacnyitást párhuzamosan valóra váltani rendkívül bonyolultnak tűnik, de azért nem lehetetlen. Sikerült ez például Olaszországban, ahol ugyan jelen vannak a multinacionális nagyok, de a gazdaságot, s benne az építési piacot a kicsi és közepes nagyságú vállalkozások viszik a hátukon.
A magyar piacon csaknem 80 ezer vállalkozás folytat építőipari tevékenységet – igaz, közülük mindössze ezer számít viszonylag nagynak. Az ágazat hivatalosan közel 220 ezer főt foglalkoztat, ám a valóságban ez a szám nyilván jóval magasabb. Elég jelentős tehát az a kör, amelynek érdekeit szem előtt kell tartani.
Éppen ezért rendkívül kedvezőnek látszik, hogy – a Kopint- Datorg felmérése alapján – az építőipari vállalkozások 1989 óta nem voltak olyan derűlátóak, mint az idén. A társaságok háromnegyede élénküléssel, negyede pedig változatlan helyzettel számol az ősz – tehát a klasszikus értelemben vett szezon – végéig. A kutatók szerint a konjunktúra erősödésére utal az is, hogy gyakorlatilag alig van különbség a cégek alágazat, méret, telephely, illetve tulajdonforma szerint képzett csoportjainak várakozásai között. A kapacitásokat valamivel jobban ki tudják használni, mint tavaly, a szerződések viszonylag folyamatos munkaellátottságot garantálnak. A cégek kétharmada emelni kívánja árait, de a korábban tervezettnél szolidabban. Zömük nyereséget vár, s alig több mint 10 százalékuk számít nulla eredményre, illetve veszteségre.
Előrejelzések szerint az építési piac az idén legalább 5-7 százalékkal bővülhet. Az ipar és az infrastruktúra fejlődése jelenti a húzóerőt. A tavaly elfogadott építési törvény az építési folyamat komplex szabályozásával és a korábbinál jóval következetesebb műszaki ellenőrzésével középtávon – más igazgatási eszközökkel együtt – talán hozzájárulhat ahhoz is, hogy a feketén alkalmazottak 30-35 ezresre becsült tábora egyre kisebb legyen, s helyükre legálisan foglalkoztatott, jobban megfizetett, igényesen dolgozó emberek kerüljenek.
