Wim Duisenberg bankelnök úriember, így minden bizonnyal állja majd a szavát, s mandátumának félidejében, négy év múlva lemond francia riválisa, Jean-Claude Trichet javára – mondta a minap Jacques Chirac francia elnök fanyar iróniával, az ECB 17 tagú Tanácsának első ülésén Frankfurtban. E megjegyzés is jelzi, hogy a bank működése valószínűleg nem lesz mentes a zökkenőktől.
Az alaphelyzet világos: elvben egy politikai utasításoktól független jegybank jött létre, az „árstabilitás megvalósításának” kiemelt feladatával. Ám az ehhez szükséges részletes forgatókönyv még hiányzik, s a pénzpolitikai főszereplők magatartását sem nagyon lehet felbecsülni.
Zavarforrások garmadával adódnak. Az ECB és az „euró-tagállamok” központi bankjai együtt a Központi Bankok Európai Rendszerét alkotják. A legfelsőbb szerv az ECB Tanácsa, amely meghatározza a pénzpolitikai irányelveket. E testületet a Gazdasági és Pénzügyi Unió (EMU) tagjainak nemzeti jegybankelnökei, valamint a hattagú direktórium adják, a holland Wim Duisenberg elnöklete alatt. A határozathozatalhoz elég az egyszerű többség, ahol mindenkinek egy szavazata van. Ennek megfelelően a pénzpolitika átültetése a gyakorlatba meglehetősen bonyolult: a direktóriumnak ügyvezető testületként kell végrehajtania és ellenőriznie a tanács által megszavazottakat. (A direktóriumnak Dusienberg mellett tagja a finn Siruka Hämäläinen asszony; a spanyol Domingo Solans; a német Otmar Issing; a francia Christian Noyer és az olasz T. Padoa Schioppa.) A kivitelezés azonban decentralizáltan, a nemzeti jegybankokon keresztül történik.
A probléma jelenleg az, hogy a mindenkori számadatok összesítéséhez, súlyozásához és abból a trendek levezetéséhez, valamint a szezonális befolyások kiiktatásához még hiányzik egy európai érvényű modell, amely leképezi a makrogazdasági fejleményeket. Duisenberg elnök és a direktórium német tagja kijelentéseiből kivehetően kettős pénzpolitikai stratégia rajzolódik ki. Eszerint az ECB-menedzserek egy közvetlen inflációs limitet fognak kitűzni. (Az Európai Parlamentben történt meghallgatásakor Duisenberg 0-2 százalékos éves áremelkedési mozgásteret nevezett meg.) Belső ellentmondást jelent, hogy a tanácsban ülő nemzeti jegybankfőnököknek mindenekelőtt a nemzetek feletti pénz őreinek kell lenniük. Ám az, hogy döntéseiknél képesek lesznek-e messzemenően kiszűrni hazájuk sajátos konjunkturális helyzetét, erősen kétséges.
Valójában teljesen új játékról van szó, új szabályokkal. Ezért sántít a gyakran előrángatott párhuzam és összehasonlítás a német jegybankkal. Korántsem biztos ugyanis, hogy a most útjára indított pénzpolitikai fórum az európai közönségnél ugyanolyan „kultikus státust” élvez majd, mint a Bundesbank Németországban.
