Az építőanyag-iparosok panaszkodnak, hogy a kőművesek egy része nem hajlandó megismerni az új technológiákat, s így nincs túl sok köszönet a munkájukban…
– Amikor az ipartestületnél vizsgáztattam a mesterjelölteket, akkor – tisztelet a kivételnek – megdöbbentett az emberek tájékozatlansága, felkészületlensége. Nem szeretek általánosítani, de azt gondolom, hogy miután a kilencvenes évek első felében visszaesett az építőipari ágazat, megjelent a feketemunka, s kicsit felhígult a szakma.
Ezt akkor Ön csak távolról láthatta, hiszen éppen külföldön dolgozott.
– Öt évig valóban Németországban vállalkoztam, de az sem volt fenékig tejfel. Ráadásul az utolsó időben nemcsak a folytonos ellenőrizgetéssel – hivatalos eljárási köntösbe bújtatott zaklatással – kellett szembesülnöm, hanem azzal is, hogy az egyik német partnerem 145 ezer márkát nem fizetett ki, mondván: rossz munkát végeztünk. Érdekes módon, az előző négy évben meg volt elégedve. Csak akkor lettek fenntartásai, amikor bejelentettem, hogy hazamegyünk, így a következő időszakra már nem kötünk szerződést. Sokba kerül ez nekem, de most már végig csinálom, ha addig élek is. A német megbízó valószínűleg nem hitt abban, hogy lesz bátorságom és pénzem a perindításra. Csak azt furcsállom, hogy ez a külföldi képes volt elérni, hogy Magyarországon kamatmentes kölcsönt és megbízást kapjon egy vidéki szálloda felépítésére…
Szavaiból az érződik, mintha megbánta volna, hogy belevágott a németországi munkába.
– Nem volt valami nyereséges vállalkozás. Még nem említettem, hogy a perelt pénz mellett bent ragadt vagy 200 ezer márkám egy olyan megbízónál, amelynek a vállalkozása csődbe jutott. Az eljárás során valószínűleg én leszek az utolsó, aki pénzt kaphat. Ami hozadéka volt az egésznek, hogy jó néhány korszerű berendezést vettem kint, s persze a tapasztalatok is fontosak. A történethez tartozik, hogy amikor hazajöttünk, egy teljesen megváltozott piaci helyzetet találtunk. Korábban nagy megrendelőnknek számított az Ingatlan Kezelő Vállalat, a budapesti pártbizottság és a Ferences rendház. Az első kettő megszűnt, a rendház meg időközben új partnert talált magának. Nehéz volt újraépíteni a vevőkört. Hogy legyen munkánk, mindent elvállaltam; ennek megfizettem az árát, de sikerült talpon maradni. Talán az idén már egyensúlyba kerülhetünk.
A statisztikák szerint az építőipari termelés egyre nagyobb részét, majdnem kétharmadát már nálunk is a félszáznál kevesebb embert alkalmazó vállalkozások adják. Önnek kétszer ennyi embere van. Eszerint nagyvállalkozónak kell tekinteni?
– Ez csupán játék a számokkal. Az igazi nagyok állandó létszáma nem mérvadó, hiszen általában konkrét munkára szerződtetnek embereket, illetve alvállalkozókat. Amúgy pedig azt gondolom, hogy a kis- és közepes vállalkozások nélkül a nagyok sem létezhetnek.
Böröczffy István 57 éves, Pécsett elvégezte az építőipari technikumot, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett okleveles építészmérnöki diplomát. Dolgozott a 22-23. számú Állami Építőipari Vállalatnál; az Erdőtervnél tervezőmunkát végzett; az Interágnál osztályvezetőként, a Generál Építőipari Vállalatnál pedig főmérnökként tevékenykedett. Húsz éve kőműves kisiparos működési engedélyt akart kiváltani; ez akkoriban csak úgy sikerülhetett neki, hogy – egyetemi végzettségét elhallgatva – technikusi oklevelével jelentkezett mestervizsgára. Eleinte három, a nyolcvanas évek végén viszont már húsz embernek adott munkát. Egyéni vállalkozó, ám a szükség, illetve az 1991 és 1996 között végzett németországi tevékenység azt kívánta, hogy megalakítsa a Bau-Ingenieur Építőipari Kft.-t. Az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének alelnöke.
